Röpke jazz
- Írta: Kun Tibor
- Betűméret Betűméret csökkentése Betűméret növelése
Röpke, akár egy röpdolgozat. Papír és ceruza helyett képzett kezekből etetett elektromos hangszerekkel és égben lebegő énektémákkal dolgozta le azt a jazzkoncertben röpkének mondható egy órát a héttagú Balázs Elemér Group, két nappal karácsony előtt, a mozi galériáján. Egy óra eltelte után csendben véget vetettek a zenének, és hazamentek a zenészek. Öt éve, 2013 nyarán, a második JazzBerény szigetes buliján hosszabban feledkeztek bele egymásba és az éjszakába.
Most elegük lett, vagy általában ennyit játszanak, mert ennyi még mindenkinek elviselhető ebből a műfajból. Éppenséggel elegük is lehetett. A Balázs Elemér Group 2000-ben alakult, zenészei a magyar jazzélet abszolút élvonalához tartoznak, itthon és a nemzetközi színtéren is a legfrankóbb emberekkel muzsikáltak-muzsikálnak együtt. A zenekar rafináltan populáris jazzt hoz, amolyan világsztár Pat Metheny-félét. Zenéjük affér a stílusok között.
A koncert kezdete előtt Balázs Elemér, Pat Metheny kedvenc magyar dobosa elmondta, hogy az új, 2018-ban megjelent, Sounds of Diversity - A sokféleség hangjai - című lemezükkel turnéznak, és huszonkét állomásos koncertkörútjuknak, amely külföldi városokat is érintett, utolsó előtti helyszíne Jászberény. Finoman megkérte a közönség már akkor is hangosan beszélgető, a színpadon lévőkre ügyet sem vető részét, hogy vegyenek egy kicsit vissza magukból, mert játszanak majd csendesebb dolgokat is. Kevés foganatja volt a kérésnek.
A jazzt, persze, használhatod söralátétnek is, de ez nem túl elegáns hozzáállás. A zenészeket nyilván zavarta a folyamatosan érkező „fülszöveg”, ám nem emlegették fel többször, inkább elnyomták, ha lehetett mivel. A dob és a perkák párbeszéde, például, jól odavert. Jöttek azért máskor is a tapsok, az elismerő füttyök, a magabiztosan alázatos tudás és a szólók megkapták a jutalmukat. Végtére is, egy jazzkoncerten a zenekar azt játszik, amit akar, a közönség meg azt gondol róla, amit akar.
A jó jazzre lehet úgy mozdulni, mint két, hosszú női lábra, amelyek egy darab - nem közömbös - nőhöz meg a világörökséghez tartoznak, mert úgy tekintesz rájuk, hogy a világ nemcsak pofonokat, de ilyen lábakat is oszt. És nem gondolod, hogy Denzel Washingtonnak - aki Mo’ Better Bluesban egy szerelmes jazztrombitás volt - igaza lenne az Oscar-díjas saját filmjében, a Kerítésekben, amikor azt vágja oda a barátjának, hogy a női lábak nem számítanak, csak arra valók, hogy félrelökjük őket az útból… Nem, meg kell állni, mert dzsesszelnek, és levesznek a lábadról. Mert puhány vagy és szerelmes. A zenébe is.
Még szerteszét bolyongtak a zenészek szombat este a „klubban”, amikor egy ismerősöm arról érdeklődött nálam, hogy mi lesz. Nem tudtam válaszolni. Ez lett.
