A blues kincstárnokai

A gitáros, énekes Szűcs Gabesz 2001-ben távozott Szabó Tamás szájharmonikás Spo-Dee-O-Dee névre hallgató, kitűnő bandájából, és megalapította „az ezredforduló legjobb magyar blueszenekarát”, a Pure Bluest. Velük adta ki 2004-ben, One címmel, „minden idők egyik legjobb magyar blueslemezét”, amúgy angol nyelven. „A fiatal zenész minden idejét a bluesnak szentelte, de a hazai környezet túl szűknek bizonyult számára. Úgy ítélte meg, stílusa kiteljesedéséhez, fejlődéséhez a blues szülőhazájában, az Egyesült Államokban kell szerencsét próbálnia. 2004 szeptemberében egy gitárral, egy bőrönddel és 1300 dollárral érkezett az alabamai Birminghambe, ahol éveken át egy szálloda konyháján mosogatásból tartotta el magát.”

Meghallgatásokra járt, zenélt, tanult a helyi bluesmuzsikusoktól. 2008-ban jelent meg az első amerikai szólólemeze. 2013-ban Memphisben (bluesváros, Tennessee, USA) megnyerte a világ első számú bluesversenyét a szóló/duó kategóriában, és neki ítélték a legjobb gitáros címet is. A lemezei jó helyeken jó kritikákat kaptak, blues-díjra is jelölték. Gyakran játszik itthon (2015-ben a ZagyvaParty Fesztiválon nyűgözött le, Koós-Hutás Áron trombitás társaságában), ismertségét az egyik hazai televíziós tehetségkutató is növelte, ahol zsűritag volt. Sorendben az ötödik szólóprojektjét - Something poppin’ - javarészt magyar zenészekkel és hazai támogatással készítette el tavaly. Ezt lemezt mutatta be április 27-én este a jászberényi mozi klubszínpadán azokkal a zenészbarátaival, akikkel a stúdióban is együtt muzsikált.

Daniel Harper, a jó cimbora Atlantából, dobolt egy iszonyatosan nagyot, és a koncert felénél beszakította a pergőjét. Pfeff Márton, a Borsodi Blues Collective-ből, kikezdhetetlen, funkos alapossággal basszusgitározott. Premecz Mátyás - mint Kéknyúl - a Hammondja és egyéb billentyűs hangszerei hangszőnyegét terítette ránk nagylelkűen. Borsodi László, a Borsodi Blues Collective főnöke pedig ihletett gitárpárbajokat vívott Little G.-vel. Az új lemez anyaga is kettejük régi barátságának terméke. Három nap alatt írták meg, és a saját dalok mellett felkerült rá egy Curtis Mayfield-feldolgozás is.

Úgy lehet, ez az album valamiféle mérföldkő Little G. Weevil zenészkarrierjében, mert más, soulosabb, funkosabb, rockosabb, mint az előző, a tradicionálisabb blues-hangzást követő lemezei. Nem baj, így is király, ez is tuti. És élőben is lök előre, mint a dákó a biliárdgolyót.

A világon mindenhol mélyponton van a blueszene, nemcsak Magyarországon nagyon kicsi a közönsége. De hinni kell benne, ahogyan Szűcs Gábor hisz abban, hogy a blues egy kincs. Felbecsülhetetlen értékű népzene, mert hiteles, mert mindent túlélő, és elpusztíthatatlan igazságérzete van. Ha egy bluesdal igazul szól, sokáig elkél a segítsége.

A Something poppin’ dalszövegei személyes indíttatásúak - Gabesznek elege van már a nagyvárosból, vidékre menne, és az emigráció is nyomokat hagy a lélekben, ilyesmik. A bluesember vagy szomorú valamiért, vagy örül valaminek. Köztes állapot nincs. És azért, mert blues, még nem jelenti azt, hogy eladhatatlan. A közönségnek elragadó zenészek kellenek - mint például az ebben az írásban fényezett „blúzisták” -, akik odaszorítják őket a székükhöz, vagy elrángatják őket onnan.

Megtekertek egy B.B. King-számot is, de bárhogyan akartam, nem ismertem fel. Nem értettem: mi az, hogy nem megy? Szégyelltem is magamat. Annál nagyobb örömmel találkoztam egy régi Little G.-dallal, Give me my blues (Játszd nekem a zenémet; körülbelül) a címe, és arról a bizonyos, „minden idők egyik legjobb magyar blueslemezéről” való. Egyszer volt, hol nem volt, amikor ezt a dobszólós számot, egy koncertre készülve, sokszor egymás után meghallgattuk otthon, és meztelenül táncoltunk rá. Pure blues, tényleg.

Fotó: Jasznaplo.hu/Bíró János