Apu bluest játszik és nagy
- Írta: Kun Tibor
- Betűméret Betűméret csökkentése Betűméret növelése
Az V. ZagyvaParty Fesztivál jazz- és blueskoncertjei alatt olyannak mutatta magát a jászberényi Margit-sziget, mintha élne. Pedig már régóta csak az a monstrum-víztorony, az öreg fák és a poros fűcsomók tartják egyben, meg azok, akik itt próbálnak lassítani az életükön - gyerekestül, barátostul, szerelmestül -, vagy éppen gyorsítani akarnak, mert a köröket róják a betonon és a betonba torkolló vörös salakon.
Június 21-én, csütörtökön jazzre ment le a nap a környéken.(Már a gyanús nap is lebukott, úgy kell neki.) A helyi erőkből összeadódott An.Er Jazz Band a Torony Pódiumon cool standardokkal kellemeskedett, jazzkávézós hangulatban, két részletben, és két, feltűnően jó ízléssel muzsikáló női taggal. Mindkettő állva hagyott, nem mentem tovább. Az egyik énekelt, a másik bőgőzött. Tudnom kéne, hogy hívják őket, és ha újra találkozunk, meg is kérdezem tőlük.
A Nagyszínpadon a gitáros Balogh Roland és a zongorista Balogh Zoltán vezette Finucci Bros Quartet csábította el a gyönyörű és gyönyörűen éneklő Micheller Myrtillt egy George Michael-feldolgozásos buliba. George Michael popos-soulos zenéje nekem nem is kicsit nyúlós, és amikor hallgatom, mindig ott van bennem a félsz, nehogy túlspilázza magát a végén, és valami baja essen ennek a jó embernek. De ha egy top jazztársulat tekeri ugyanezt a nyakam köré, és az énekesnő úgy is tagadhatatlanul vonzó, hogy háttal ülök neki, egy rossz szót sem szólhatok. Bánom is én George Michaelt, a Wham!-et és Michael Jacksont, Micheller Myrtillt mindenkinek!
Így van ez, mert van, aki jazzesen már, és van, aki jazzesen is f*sza. Evidens, hogy Jimi Hendix az utóbbira példa. A Finucci Bros Quartet és a vendégénekesük, aki rá tudna beszélni bárkire, a budapesti Halper-Hendrix Experiment zenekarnak és a kaliforniai Rick Toldonnak adta át a Nagyszínpadot. Három fúvóssal, Halper László gitárjátékával és egy fekete énekessel bonyolították Jimi Hendrix „slágereit”. A törzsi frizurás amerikai egy kis világmegváltást (love & peace, ne feledjétek) is csempészett a jól ismert számok közé, de amikor kicsomagoltam, amit becsomagoltak nekem, vagyis lefüleltem a hangorgiából a Hendrix-megunhatatlanokat, elképzeltem, hogy a negyvennyolc éve halott gitárkirály egy cseppet szétcsúszva besétál a találmányi hivatalba, hogy isten bizony feltalálta az örömzenét.
Július 22-én, pénteken este bluesba borultak a sziget fázósan összébb húzódó fái. A Nagyszínpad előtt elsőnek helyezkedőket a fúvós-népzenész Szokolay Dongó Balázzsal kiegészült Voodoo Papa duó vuduzta békésen. Fejér Balázs énekes változatos formájú gitárjain „sámánkodott el” egy csomó saját, magyar nyelvű dalt, hozzápasszítva Willie Dixont (Hoochie Coochie Man) és Jimi Hendrixet (Voodoo Child). Az egész produkció szeretetre méltó volt, de különösen Szert Zsigmond tornamutatványa, amikor egyszerre dobolt és szájharmonikázott.
A Doors Emlékzenekar már oly’ régi, hogy új frontembere, a huszonnégy éves Takáts Máté (hírneves apukája, Tamás után szabadon) is fiatalabb nála. A Torony Pódiumon tolták a Doorsokat, és úgy, hogy az Úr, Jim Morrison és a közönség együtt sóhajthatta: oh, yeah…
A blueszenész meg Zorán, ugye, minél öregebb, annál jobb. Az ötvenet már elhagyó, Észak-Karolinában született, de Németországban élő, és mackósan sudár termetű Big Daddy Wilson másodszor jött el Jászberénybe. (Nézzetek utánam: Big Daddy tényleg nagy, Jászkürt, 2005. október 15.) Háromtagú, nagyszerű zenekarával - Cesare „Smokestack” Nolli: gitár, ének; Paolo Legramandi: basszusgitár, ének; Nik Taccori: dob, ének - és érzelmesen erős, vastagon fekete hangjával kétórás, pazar rhythm and blues koncertet adott a Nagyszínpadon. Big Daddy magában hordozza és megünnepli az egyszerű, emberi dolgokat; a mosolyt, a segítő kezet, a hitet, a kitartást, a család iránti elkötelezettséget, a szerelmet, de ez angolul és bluesban sokkal jobban hangzik. BDW zenéje valódi és őszinte. Ékesszólóan egyszerű. Kemény vagy nyugodt funky és soul, örömteli, szomorkás vagy fecsegő blues.
Wilson a ’70-es években amerikai katonaként Brémában szolgált, ekkoriban ismerkedett meg a blueszal. A nyolcvanas években egy újsághirdetésre jelentkezett egy fiatal német blueszenekarba, hogy elénekelje a Stormy Mondayt. Első lemeze (Get On Your Knees And Pray / Térdelj le, és imádkozz!) 2004-ben jelent meg. 2014-ben megkapta a legjobb német (!) akusztikus blues előadónak járó díjat.
A színpadon napszemüveget és kalapot visel, mert alapvetően félénk természetű, vallja. „Nem vagyok szórakoztató” - toldja hozzá, bár ennek az állításnak az ellenkezőjére megdönthetetlen bizonyítékaink vannak. „Csak az érdekel az éneklésben - magyarázza -, hogy átadjam az üzeneteimet, az érzéseimet az embereknek, és remélem, visszakapom tőlük.” Az V. ZagyvaParty Fesztiválon nem kellett csalódnia a reményeiben.
