Visszajátszás

Az unplugged koncertek nagy sikerű sorozatát a Music Television indította el 1992-ben, Eric Claptonnal, és az In-Fúzió zenészei bevallottan az angolszász zenetévé popkulturális felhozatalából táplálkoztak akkoriban, és arról, amit ott láttak, hallottak és magukba ragasztottak, nem tudnak leszakadni harminc évvel később sem. A javát legalábbis nagyon bírják, erővel és idegekkel is.

Teljesen unplugged-beduggatlan rockműsor egyébként nincs, csak a tábortűznél. Az In-Fúzió bemutatót tartott a készülő akusztikus programjából, több mint fél tucat ilyen dallal vágtak bele a nyáresti buliba, de a villanygitárok itt sem hiányoztak. Jöttek egymás után a letapogató Clapton-, Guns n’ Roses-, Bon Jovi-, Ugly Kid Joe- és Metallica-dalok. Az Ugly Kid Joe számának (Cats In The Cradle) a Zorán-verzióját játszották, Sztevanovity Dusánnak az angol eredetit kifogástalanul visszaadó magyar szövegével, és erre különösen jól rátekeredtek. A Metallica-k sem mentek rosszul akusztikusan (és később durvábban sem), pedig a Metallica egy zavarba ejtő banda, Keith Richards, aki Rolling Stonesban gitározik és csodálatos az immunrendszere, azt mondta róluk, hogy először azt hitte, csak viccelnek, de aztán kiderült, hogy rengeteg rajongójuk van, tehát mégiscsak kellenek sok embernek…

Nem is annyira „régi idők rockzenéje” (mint a magyar mozikban hasonló címmel vetített, amerikai rockdoku, valójában Let The Good Times Roll) a kilencvenes éveké: jó hangos, profin harcos, hülyén hajrázós, színes-fekete videókba csomagolt, szemérmetlenül szagos. Az In-Fúzió erre tett fel mindent, ezt gyakorolja. Előveszik, elteszik, aztán megint előveszik. Mindig akad valami, amire jól esik újra rácsodálkozni, és zúzni megint. Az akusztikus blokk lecsengése után szolidan üzembe helyezték az elektromos darálót, de csak zenéltek, kedvükre. Előfordult, hogy a kedvünkre is.

A Red Hot Chili Peppers - szenvedélyes zoknifunk Amerikából, a zoknijukat egy időben nem a lábukra húzták, és megesett, hogy egy szál zokniban zenéltek - Californication-je nem szállt el csak úgy, akár egy pofon szélben. „Az űr lehetne a végső határ, de hollywoodi pincében épült.” Kaliforgia. A dal címe angol vegyülékszó, amely az 1970-es, ’80-as években
keletkezett az Egyesült Államokban. A California és a fornication (paráználkodás) kifejezések egybeolvadása, a globalizáció erősen negatív előjelű angol megfelelője.

A Black Crowes (Fekete Varjak) károgása nekem is tetszik, és tudom, hogy Buzás Zolinak (gitár, In-Fúzió) még annál is jobban. Megértem, hogy elhúzták a nótájukat, a Hard To Handle-t (Nehéz kezelni). Megoldották, és nem tagadom, hogy nekem is könnyen ment. A Black Crowes egy georgiai rockzenekar. Eredetiek? Aligha. Lelkesek? Talált! Ez a daluk igazából nem is az övék, hanem Otis Reddingé, a ’60-as évek egyik legfontosabb soulsztárjáé, klasszikus dühöngős szám, amelyben az énekes nagyon szeretné meggyújtani egy csinos kiscsaj gyertyáját.

És Neil Youngot is merészeltek játszani (Rockin’ In The Free World). A kanadai gitáros, énekes, dalszerző túlélte Woodstockot, mindig kívül maradt a rock fősodrán, offenzív gitározása és éneke azonnal felismerhető, a divat és a piaci kereslet sosem érdekelte. A szabad világban rockizást az In-Fúzió sem finomkodta el, meglehetősen odatették. „Van benzinünk égni, és út, amin hajtsunk” - mondja Neil Young.

***

Eltelt egy év, és 2021. július 24-én az In-Fúzió ismét a Lehel Film-Színházban koncertezett. Moziba járni érdemes, néha. A zenekar névsorát a tavalyi írásomban (Kalap alól) olvashatjátok.

Fotó: www.facebook.com/jaszberenyimozi