Minden rockzene története, a magyar rockzenéé is, tele van túlzásokkal, és ezek a túlzások mindig jól állnak egy-egy előadónak. Takáts Tamásról (ének, gitár, szájharmonika), például, túlzás lenne azt állítani, hogy blueszenész, de jól áll neki, amikor a saját és mások bluesait életre kelti. A rock and rollról nem is beszélve.

Eric Clapton volt az eredeti gitárhős. Clapton előtt a gitárosokra csak úgy tekintettek, mint az énekes mögött álló zenekar egyik tagjára. A rajongók nagy részének fogalma sem volt róla, ki hogyan játszott. Aztán jött Eric Clapton, és rombolóan jó játékával a rockkorszak egyik legnagyobb hatású gitárosává vált. A rock és a blues fúzióját megteremtő, gördülékeny, energiával és érzelemmel teli szólói, gitározásának szépsége és ereje miatt - miközben mindig kerülte a gitárhős pózt, csak zenélni akart - elhalmozták egy kamionnyi díjjal, elismeréssel, és ehhez társult a közönség máig nem múló szeretete.

Soniának jószerével csak a nevét hallottam tisztán a szombat esti koncerten, a hangját alig. Sziszifuszi bluest énekelt, Joplin módra súlyokat emelt, és vívott a technikával, mint a többiek. Ahogy elhordta a köveket, máris újra nőttek még nagyobb hegyek. Néhány jól eltalált dalban (Aretha Franklin: Chain of fools, Janis Joplin: Piece of my heart, B.B. King: The thrill is gone) azért elmozdított pár nehezéket a szívtájékról. A háta mögött álló, négytagú Főnix zenekarral együtt.