Anyaromok és mintagyerekek
- Írta: Kun Tibor
- Betűméret Betűméret csökkentése Betűméret növelése
Készületlenül mentem színházba, nem olvastam, hogy két anya-lánya történet fut össze Az utolsó tűzijáték című, 2019-ben bemutatott, szövegcentrikus drámában. Hasonló alaphelyzetből indul a két anya meg a két lány, a történetek is haladnak együtt vagy kerülik egymást, és végül oda futnak, ahová nem jó megérkezni, de nincs mit tenni. A szereplők nem tudnak járni, ezért futni próbálnak, és féltékenyek a halálra, mert jobbról előz.
Az összedolgozott két drámai mű (Jens Christian Grondahl: A fekete erdők, Alex Broun: Az első tűzijáték) dán és ausztrál szerzője hasonló kérdésekkel gyomroz: összeegyeztethető-e az anyaság a színészi pályával, a szülők tudatosan vagy önkéntelenül adnak-e mintát gyereküknek, és tudunk-e kezdeni valamit családtagjaink öregedésével és halálával. Megkeserítő, marcangoló kérdések ezek. A színpadról küldve - egymásra torlódva, steril, fehér fényben és lecsupaszított kórházi háttérben - még jobban odavernek.
Az egyik anya-lánya történet megbocsátóbb, van benne némi belátás és feloldás. A régen izgatottan várt szilveszteri tűzijátékot a színpadra vezető lépcsőn ülve, együtt nézi a már idős és beteg anya a várandós lányával. Közös emlékeiket idézik, melyeket az idő sem szépít meg mindig. A hajdani színésznő internátusba adta lányát, hogy a karrierjére koncentrálhasson, és még nem látszik, hogy a lánya hasonló helyzetben - anyaként - merre tereli majd gyerekét.
A másik anya-lánya történet kilátástalanabb, sötétebb, amolyan Isten megbocsát, de én nem-féle. A sztárszínésznő, több év szünet után, meglátogatja a kórházban (szanatóriumban, idősek otthonában?) élő, de inkább már csak haldokló anyját. Virágot, bonbont visz neki, mégsem találkozik vele. Az anyát ápoló nővér, a színésznő rajongója, belelát a szülő és gyereke kötődésébe, beszélgetésükben egyre halmozódik a feszültség. A lány fehér székeket dobál, John Lennont énekel. „Mother, you had me, but I never had you. I wanted you, but you didn’t want me. So I just got to tell you, goodbye, goodbye…”
A magányos és bezárt nővér néhol majdnem pótanya, néhol durva vádbeszédet tartó ismerős idegen. A lány menekül az anyjával és önmagával való szembenézés elől, hiszen az ő családja is széthullott, mint színésznő anyjáé, és a maga gyerekével is úgy bánik, sehogyan sem, mint vele bánt valaha az anyja.
Jött egy pont, ahol elnyomott a dráma. Lennon dalára riadtam, Földes Eszter nagyon jól énekelte, és arra, hogy Udvaros Dorottyából repkednek a pinák. Egy kicsit elveszettnek éreztem magam a sok pina között, bár nem mondhatnám, hogy zavart. A színpadon rég nem kell bátorság egyetlen szó kimondásához sem, mert van, amikor a „csúnya” szép, mert épp az kell oda, hogy igazán üssön a szöveg. Olyan a pinája, mint egy forgóajtó, osztotta színésznőt a nővér, és átengedi rajta az egész világot, és addig forog, amíg olajozzák, de most már egy kicsit nyikorog, úgy hallom… Itt ütött, és talált, máshol meg csak a levegőbe bokszolt.
Ezzel együtt: erős volt a szöveg és a színészi játék. Különböző generációkat képviselő színésznők játszottak egymásnak. Olyan figurákat hoztak, akikben semmi sincs rendben, akik kényszeredetten falakat emelnek maguk köré, akik megnyílnak és bezárkóznak. Földes Eszter (mint a két lány) és Udvaros Dorottya (az anyák és az ápoló szerepében) elemükben voltak, és súlyos ívet húztak a megértő-elfogadótótól a rideg távolságtartóig, a játékosan-szomorkástól a dühödten nyersig.
Mintha csak azt visszhangozták volna, hogy a család mindennek az alapja. Minden rossznak is.
***
Lehel Film-Színház, október 1.: Az utolsó tűzijáték; Manna Produkció. Rendezte: Csábi Anna, Jordán Tamás mentorálásával. Szereplők: Földes Eszter és Udvaros Dorottya. A tavasszal elmaradt előadás pótlása.
Fotó: mannaprodukcio.hu
