Zenészrajongó zenészek

Érteni kéne a szövegeit, de ha érezzük, az is elég. Kedvesen őrült figura, és akik szeretik, azok is ilyenek. Három-négyféle számot tud, nem bonyolítja agyon őket, mind bánattól vagy örömtől részegek, és a lelkek felé imbolyognak. A nehéz sorsokról szóló dalai szívbe gázoló leírások. Számait mások, közöttük Rod Stewart és Bruce Springsteen is sikerre vitték, de hiába a sok-sok koncert és lemez, hiába a lelkes kritikák, hiába a szerető közönség és a rajongó zenészkollégák, Tom Waits megmaradt a rock peremvidékén, és minden újabb produkciójával megerősíti a ráaggatott „rétegművész”-címkét.

Magyarországon a Braindogs - agyzsongító fickók - az a zenekar, amelynek repertoárja kizárólag Tom Waits-számokból áll. Alkalmi formációnak indultak, de együtt maradtak, és már elég sok éve fényezik rajongásuk tárgyát, ha ráérnek együtt örülni Tom Waitsnek. Március első szombat estéjén ez a hét nagyszerű muzsikus a jászberényi Ifjúsági Házban gyújtogatott a Waits-féle tüzelőből. Négy nap alatt a negyedik koncertjüket adták, Szeged, Pécs és Budapest után érkeztek városunkba. 2016-ban már jártak nálunk, akkor a moziban léptek fel, az éppen beteg Quimby-főnök, Kiss Tibi nélkül. Egyszeri helyettesítője, az az amerikai-berényi srác, kissé elázva, most is szeretett volna a színpadra állni, de Ian Siegal leparancsolta onnan. A beindult legény nem vette nagyon a szívére a kortárs brit blues lenyűgöző megszállottjának kézmozdulatát, és csókot küldve felé, békésen lehátrált.

A Braindogs már olyan régen játszik együtt, hogy a közönség inkább miattuk, mint Tom Waits miatt jön. A nézőtér neveletlenjei végigbeszélték a koncertet, de ez csak néhány csendesebb dal alatt hallatszott, mert a zenekar gyomrosan, agyasan és tisztán szólt. Nem rádióbarát, hanem csordultig élettel teli, szívtipró és sármosan keserű zenéket nyomtak két és fél órában. Olyan zenészportrét festettek Tom Waitsről, amelynek eredendően meglévő bluesos, countrys, latinos és rock ’n’ rollos színeit a saját egyéniségükkel élénkítették, a hangszeres játékukkal pedig díszes keretet kerítettek köré. Ez a zenekar egy mothership, mondták, és persze motherfuckin’ is, ha már anyahajó. A megújult programot úgy állították össze, hogy mindenkit többször meg lehessen éljenezni, ha a zsűriből valaki véletlenül nem ismerné a zenészek képességeit a saját bandáikból.

A dobszólót a világon mindenütt unják, kivéve, ha Frenk játssza. Frenk ráadásul előjött a dobjai mögül, és egy szál gitár kíséretében, mintha maga elé bámulva, a bárpultot támasztaná, elénekelte a Yesterday is here-t. Minden benne volt, ami meg nem, arról Tom Waits se tud többet.

Varga Líviusz eltűnt az ütőhangszerei mögött, de amikor a mikrofonhoz pattant, quimbysen pörgött. Varga Laca basszusgitározása és Nagy Szabolcs zongorázása nem hagyott kétséget afelől, hogy mindketten a magyar blues bajnokai. Ripoff Raskolnikov - a csodálatos Ripoff Raskolnikov! - már-már bocsánatkérően állt fel a helyéről, mert szinte mindig ülve játszik, és duettezett a barátokkal. Elpanaszolta Ian Siegal kedvenc Tom Waits-dalát, a Train Songot, és a csokoládé Jézust megafonnal kísértő Kiss Tiborral egy olyan gitárszóló + ének kettősbe zuhant bele - Dirt in the ground -, hogy a legszívesebben visszatekertem volna őket. Kiss Tibi jól érezte magát, meg is jegyezte, hogy szereti az ilyen meleg, retro helyeket, kár, hogy nem nagyon vannak már ehhez hasonlók. Ian Siegal - utcanévtáblát neki! - zavarba ejtő vudu-nyaklánccal és valamelyik törzsfőnök kiskalapjában, közszemlére tett blues-tetoválásokkal és egy partiállatos, ujjatlan pólóban vezényelte le a sötét ódákat, mint a Way down in the hole-t, a House where nobody lives-t, a Jockey full of Bourbont, vagy a Jersey girlt. Nem hittem el a karmesternek, bár azt mondta, hogy nem iszik több bourbont az életben.

Fotó: jasznaplo.hu/Bíró János