Csoportos elkövetők

De mi a közös az I. Madách Musical Pályázat nyertes művében, a Csoportterápiában, melyet a Madách Színház kilenc év óta hatalmas sikerrel a műsorán tart, és ennek a kétrészes „mjúzikelkamedinek” az idei változatában, a Veres 1 Színház előadásában? Hogy halálosan könnyed és halálosan szórakoztató akar lenni. És ebben semmi kivetnivaló nincs, hiszen jót és jól játszani, a közönséget játszótárssá tenni nem könnyű, de ha bejön, és vasárnap este úgy láttam, nagyon bejött, a végén feltehetik a kérdést: na, van még kérdés?

A Veres 1 Színház 2014-ben alakult meg Veresegyházán. Önálló társulatra nincs kapacitásuk, produkciós tematikában dolgoznak, vendégszínészekkel és helyi erőkkel. Céljuk a minőségi szórakoztatás. Július utolsó vasárnapján - a Déryné deszkáin című, nyári színházi sorozat keretében - a jászberényi szabadtéri színpadon mutatták be a Csoportterápiát, amelynek zenéjét Bolba Tamás szerezte, a szövegkönyvet és a dalszövegeket pedig Szente Vajk és Galambos Attila írta. Az előadást Tasnádi Csaba rendezte.

A Csoportterápia zsánere: új magyar musical. „Utálom a musicaleket. De komolyan. Ez förtelmes műfaj. Musical, ha meghallom, a hideg kiráz. Ez öl, szúr, csíp, vág, tép, zúz, mar, fáj!” Magam is így vagyok ezzel, és aligha megalapozatlan előítélettel közelítek az ilyesféle zenés-táncos-stroboszkópos színpadi vigalmakhoz, de most a darabban elhangzó, egyik önironikus, a műfaj világát parodizáló dal szövegéből idéztem. Az ellentmondás csak látszólagos, mert a Csoportterápia frissen, kreatívan építkezik a bevált panelekből. Nem téveszt hatást, eleven, mai nyelven beszél, sőt, lubickol benne, és rokonszenves szellemességgel énekel. (Az informatikai igazgató férje elhidegülésén búsuló nő dalában a reset-szeret szavak összeeresztésével, mondjuk.) A darab figurái és helyzetei roppant ismerősek, régi vígjátékokból és műröhögéses, tévés baromságokból köszönnek vissza, de. Egymás fenekébe érnek a már sokszor látott komikus és tragikomikus közhelyek, és mégis. Elegánsan adják el magukat. Az alkotók profin kitanulták az általuk is cinkelt zenés színházat. És ilyenkor a cuccot néző kedves néző könnyen elnéző. A musical menekülés, addig se kell az életedet élni. Utána újraindítod.

A Piróth Gyula Művelődési Ház 6-os teremébe, egy esős csütörtök délután csoportterápiára érkezik három férfi és három nő. Nem ismerik egymást, és azt sem tudják, melyikük az orvos. A kóros hazudozó Trixi (Balázs Andrea), az üldözési mániás Jetti (Molnár Gyöngyi), az amnéziás Ervin Iván (Pál Tamás), a hipochonder Lajos (Mészáros Árpád Zsolt), a nemi identitászavarral birkózó Sziszi (Dósa Mátyás) és a boldogtalan feleség Natasa (Zorgel Enikő) hosszasan keveredik a cselekmény várható és váratlan fordulataiba. A befejezésnél fény derül az orvos kilétére, Natasa az, aki a terápia végére magukból hellyel-közzel kigyógyuló, esendő lelkek között feltűnés nélkül elvegyül a saját megoldatlan, válás előtt álló házasságával.

Az eltáncolt esettanulmányok zenei hátterének afféle „minden cipőm tele van vele” színpadi muzsikát használtak, ami néha meglódult, lódítottak rajta a dalszövegek is. A második rész elején, a „Hoppá, asszem, dobtak” csapatjátékban kifejezetten tetszett az a funkys tempó. (Lehet, hogy véletlenül került oda.) A csapatjáték az előadás egészére jellemző volt, hat közel egyenrangú alakítást láthattunk, bár a doktornő mintha többször küzdött volna a hangjával.

Vígan ment a játék, fél óra telhetett el belőle, amikor bömbölni kezdett az ég, és rászakadtak a felhők a szabadtéri színpad tetejére is. Ha ezer ember ugrál a tetőn, akkor sincs nagyobb zaj. A színészek nem jöttek zavarba, és a vihar elvonult. A megszaladt esővíz egy kicsit megmozgatta a technikaiakat, besompolygott a felsőbb sorok ülései alá, azt vettem észre én is, hogy a tornacipőm ázik. A darab meg sem zökkent, csak mondta-énekelte a magáét, mint a vízfolyás.

Fotó: Bíró János/jasznaplo.hu