Golyózápor közben - Az elsők között vittek segítséget Romániába

Emlékezés a hősökre

Pócs Ferenc 23 éves fiatalember és dr. Borbényi Elek így mesélte a történteket.

- Még december 22-én délután elmentem dr. Borbényi Elekhez, az MDF helyi vezetőjéhez, hogy valamit tenni kellene. Azonnal telefonálásba kezdtünk. Péntek délután lévén több hivatalos helyen kudarcot vallottunk. Ám a kórház vezetői megértették szándékunkat.

- A gyógyszerraktárakból 15 ezer forint értékű gyógyszert, kötszert kaptunk – meséli aztán Borbényi doktor. – A Családsegítő Központ vezetője, Szívós Jánosné is azonnal segített. Az ő révén tudtuk meg, hogy a Máltai Szeretetszolgálat konvojához csatlakozhatunk. Este 10 órakor volt a találkozó a Szeged várost jelző táblánál. Így indultunk útnak, de egyikünk se gondolta, hogy ennyi kalandban lesz részünk. Kettesben mentünk a határig.

Nagylakra éjfél körül értünk, de már itt mondták, hogy Aradon lövöldözés van – veszi sorra az eseményeket Pócs Ferenc. – Ezért ésszerűbb volt, hogy konvojban haladjunk. Végül egy három kocsiból álló csapatba álltunk be. Orvosokkal, meg a kecskeméti városi televízió két munkatársával mentünk. Már öt kilométer után megállítottak bennünket géppisztolyosok. Nem tudtuk, hogy kik. Az árokból ránk irányították a golyószórót. De láttuk, hogy ők végülis Arad felől vártak támadást, vagy veszélyt. A fegyverüket mindig arrafelé fordították. Aztán a magyar rendszám láttán elengedtek bennünket.

- Nem féltek?
- Ekkor még nem. Kicsit fura volt a helyzet, de nem féltünk – állítja dr. Borbényi Elek. – Aradot éjjel egy órára értük el. Népfelkelő csapatokkal találkoztunk vasrudakkal, fadorongokkal a kézben. Nemzeti zászlókkal integettek, s engedték a kocsikat haladni. Arad főteréről kihajtva egy magyar mentőautó állított meg bennünket. Ők mondták, hogy ne is próbáljunk továbbmenni Temesvárra, mert ott nagy harcok vannak, az út is el van torlaszolva. De ekkor már Aradon is lőttek, a főtéren ropogtak a fegyverek.

- Így kerültünk végül az aradi kórházba – folytatja a történetet Feri. – A lövöldözés egyre erősödött, fényjelző rakéták világították meg az eget. A kórház udvarán 30-40 különböző nemzetiségű kocsi jött össze. A sebész főorvos kérdezte, ki hozott gyógyszert, kötszert. Csak nálunk volt ilyen holmi abban a pillanatban. Gyorsan kirakodtunk. Ekkor már sebesültek is voltak ott, szinte azonnal el is fogyott, amit vittünk. Közben lőttek mindenfelől. A kórház udvarán egyre nőtt a menedéket kereső autók száma. Jászberényből Tóth Sándor és társa is odajött hozzánk, s megbeszéltük mit is tegyünk. Mi hazafelé akartunk indulni, ők meg Temesvárra. A sebész főorvos azt mondta: ne mozduljon senki hajnalig.

- Őt hogy hívták?
- Az a borzasztó, hogy nem tudjuk – folytatja ismét Borbényi doktor. Három-négy óra alatt annyi emberrel találkoztunk, beszéltünk, de nem tudtuk megjegyezni ki kicsoda. Tóth Sándor nevét is csak halála után véstük az agyunkba. A társa is, aki vele volt, borzasztó órákat élt át, mert elindultak Temesvárra. Mi maradtunk Aradon, de kipakolni se tudtunk, mert annyira lőttek. Segítettünk a gyulai kórházból érkezőknek is, mert egy nagy gyógyszerszállítmányt hoztak.

- Ekkor hány óra volt?
- Úgy éjjel kettő körül. A kórházban az emeleti folyosón zsúfolódtunk össze. Kint lőttek. Bent sebesültek, halottak, idegen emberek százai. S nem lehetett tudni, ki hol is áll ebben a történetben. Félelmetes volt. Vizet nem ihattunk, mert elterjedt a hír, hogy fertőzött. A Berényből hozottat osztottuk szét.

- Azt meséld, hogy CB-n hallottuk mi is történik a főtéren. – biztatja Feri Borbényi doktort.

- Már így utólag, itthon visszapergetve az eseményeket jöttünk rá a következőkre: Orosz József rádióriporter a főtéren valamilyen épületben rekedve tudósítást adott az eseményekről. Valakinél volt CB-rádió a kórházban, azon fogtuk az adást. Itt hallottuk, hogy egy magyar rendszámú AVIA teherautót kilőttek a tér közelében. Ebben volt Tóth Sándor. S a temetésen is ezen a kocsin vitték szegényt.
Így virradt meg az aradi kórházban. Egy percet sem aludtunk ezen az éjszakán. Reggel aztán újra konvojt alkotva a gyulai kamion mögött haladva elindultunk haza. A kórháziak háláját és köszönetét hoztuk, meg a szörnyű élményt. A sok tragédiát, az elszántságot, a végsőkig való küzdelmet.

Pócs Ferenc története itt nem ér véget. A fiatalember december 23-án délre ért vissza Jászberénybe. Egy kiadós alvás után első útja a Déryné Művelődési Központba vezetett, ahol adományokat gyűjtöttek a Független Kisgazdapárt, az SZDSZ, s az egyházak aktivistái. Ekkor sok holmi volt összegyűjtve. Farkas Mátyás apát úr viszont nagyon megörült, mikor Pócs Ferenc jelentkezett nála, hogy szívesen elszállítja azt a 960 zacskó féltartós tejet, amit a tejüzem ajánlott fel. A kenyérgyárból is érkezett felajánlás, így a kocsival ismét elindult, de ekkor már barátai, Körmendi Sándor, Bujdosó János és Márkus András is vele tartott.

- Temesvárra december 25-én hajnalban indultunk, Nagylaknál egy nyugatnémet busz és egy holland újságírókat szállító kocsi mögé álltunk be – idézte a történteket Pócs Ferenc. – Az úton sok helyen ellenőriztek bennünket. Páncélozott járművek álltak a kereszteződésekben. Fegyvert kerestek, de hamarosan a V-jelet mutatták, engedték tovább a kocsikat. Végül sikerült a Temesvári Gyermekkórházba elvinni a szállítmányt. A látottak itt is megrázóak voltak. Belőttek a kórháza. Három ápolónő holttestét láttuk. A visszaút hasonló volt, mint odafelé. Itthon ismét a művelődési házhoz mentünk, hogy van-e újabb szállítmány. A tüdőgondozóból röntgen filmet szereztek, a pénzadományokból gyógyszert vettek, gyűlt sok konzerv, krumpli, élelmiszer. Lehetett volna indulni, de már nem volt pénzem benzinre.

- Akkor hogyan tudtak ismét elindulni Romániába?
- Két City Taxis vállalta az utat. Horváth János és Trencsényi Tibor. Hozzájuk csatlakoztam Körmendi Sanyival együtt. Csengersimánál léptük át a határt. Innen egy félig-meddig katonai kocsi vezetett bennünket Szatmárnémetibe, a kórházba. Ott már nyugodtabb volt a légkör, de ekkor már december 28-a volt. Kaptunk egy lyukas román nemzeti zászlót. Egy-egy csíkot hasítottunk belőle emlékül. A zászló aztán a DMK épületére került. Hát ennyi a történet.

A Déryné Művelődési Központban gyűjtött adományokkal azonban mások is útra keltek ezekben a forradalmi napokban. Beszteri Géza ARO gépkocsijára 12 mázsa holmi fért fel. Társával Klára Istvánnal – aki Erdélyből áttelepült magyar – december 26-án indultak Szegedre, hogy csatlakozzanak az Acrocaritas egy konvojához. Kilenc kocsi, 13 ember – köztük két orvos – csak december 28-án jutott át a határon. Az 1400 kilométeres útjuk négy napig tartott, mert nagyot kerültek Jugoszlávia felől, így csökkentve a veszélyt. A kilenc kocsin gyógyszer, kötszer, műszer, élelmiszer, ruhanemű volt. Először Turnu Severin kórházába mentek. Ezután Craiova volt a következő állomás.

- Itt aludtunk a kórházban, 2-3 ágyas, WC-vel, zuhanyzóval megépített kórtermek voltak ott. Csak éppen a betegellátáshoz szükséges dolgok hiányoztak. Azt mondták az ott dolgozók, hogy 20 év alatt nem láttak annyi gyógyszert, meg kötszert, mint amennyit a magyarok vittek. A berényi csapat azt követően december 30-án Karánsebesre ment, szintén a kórházba. Itt már láttuk a harcok nyomait, feltűnően sok katonával találkoztunk – emlékezik Beszteri Géza. – Sok lelkileg összetört emberrel is összefutottunk, de azért voltak bizakodóak is. Nagylaknál, december 31-én délelőtt értük a magyar határt.

Ennyi hát a jászberényiek úti élménye. Megrázó tragédiák, szörnyű pusztítás tanúi voltak. Életüket is kockáztatták, de segíteni akartak. Szerencsére sikerült nekik. Közösen reméljük, hogy ezután csak kellemes, vidám turista utak élményeivel gazdagodnak mindazok, akik Románia földjére lépnek.

A cikk 1990. januárjában jelent meg nyomtatásban