2016-01-04 18:53:07

 

Az a nagyszerű Nagy-Kálózy Eszterben, hogy csak be kell sétálnia a színpad hátterébe egy jól kiválasztott kalappal a fején, és történhet bármi, máris mindenki rá és a példátlan eleganciával keresztbe tett lábaira figyel. A férfiak csodálják, a nők irigylik – nemcsak a lábait. Mellette Botos Éva akár egy kis csenevész verébnek is tűnhetne, mégis felnő hozzá, vagy épp hozzá nőnek föl?


Edith és Marlene. Piaf és Dietrich. Veréb és díva. Míg egyikük ide-oda csapongva, a másikuk higgadt, poroszos fegyelemmel válik a huszadik század első felének meghatározó énekesnőjévé. Azt gondolnánk, két rivális nő ugyanazon a pályán hasonló közönséggel, biztosan megfojtanák egymást egy kanál vízben. De nem – vagy csak amennyire a jó ízlés engedi.


Mészáros Márta rendezése nem két nő acsarkodásáról szól. Nem is két vitathatatlanul nagy hatású művész karrierjének párhuzamait feszegeti. „Csak” történetet mesél. Két nő történetét. Ugyanannak a nehéz szakmának a képviselői, ugyanakkor, ugyanott. Még ismerik is egymást. Talán úgy, ahogy senki más nem ismeri őket. Mégis ég és föld a két asszony. Úgy természetét, mint szerencséjét, sorsát tekintve.

 

A Főnix Fészek Műhelyház november végén tűzte műsorra Pataki Éva darabját, mely először Kútvölgyi Erzsébettel és Hernádi Judittal aratott méltán nagy sikert nemcsak itthon, de más-más színészekkel külföldön is. A léc tehát igen magasan volt Nagy-Kálózy és Botos számára, amikor a darab újjászületésének gondolata először felmerült. Egy harmad emberöltő – 25 év – telt el az első változat és a most felfrissített darab bemutatója között. A színházszerető közönség azonban mégsem feledte a két színészlegenda alakítását, így nagy izgalommal várták a Centrál Színház bemutatóját. A két színésznőnek meg kellett küzdenie tehát nemcsak Piaf és Dietrich személyiségének megformálásával, de a Kútvölgyi és Hernádi nyújtotta alakítások emlékfoszlányaival is. Siker lett. Minden értelemben. 2013 decembere óta játsszák, mellettük Kecskés Karina, Marton Róbert és Nagy Dániel Viktor alakít több szerepet is.


Hogy milyen volt a Kútvölgyi – Hernádi páros, csak sejteni tudom. Hogy milyen a Nagy-Kálózy – Botos páros? Meg kell nézni. Játszanak és énekelnek, úgy, mint két nő a múlt század elején. Tisztán, hitelesen, humorral, drámával, könnyekkel, igaz ölelésekkel, remegő öklökkel és földet kaparó zokogásokkal.


Szeretet van közöttük és megküzdenek a közönség szeretetéért is. Meg kell küzdeniük érte, amikor vidékre jönnek, és másfél méterük van arra, hogy egy másik világba húzzák magukkal a nézőket. Botos Évának másfél méterről kell elhitetnie, hogy részeg, hogy ketté hasadt a szíve, hogy felhőtlenül boldog és hogy tud énekelni (megjegyzem, tud). Nagy-Kálózy másfél méteren belül válik dívává, a közönséggel rémisztő közelségben kell anyai gondoskodással fordulnia közvetlen riválisa felé. Jászberényben is főszereplővé kell válnia egy kis verébből áradó nagy hatású alakítás mellett. Hátra kell lépnie egyet, hogy a veréb repülhessen, és van benne annyi tudás és alázat, hogy megtegye. Nem akar főszereplő lenni, így lesznek ők egyenrangú felek a színpadon. Ő a magasabb, mégis neki kell felnőnie Botos Éva mellé. Gond és sértődöttség nélkül teszi a dolgát, ettől is él a darab.


Piaf evilági pokla tehát Jászberényben nem a szokásos 3-4 méterre a közönségtől válik elevenné. Mi lettünk Edith és Marlene huszadik század eleji közönsége. Mi tapsoltunk nekik a koncerttermekben, a kiskocsmákban, a varietékben, és mi voltunk azok a katonák is, akik előtt a háború alatt léptek föl.


A darab végén, Piaf halála után Marlene a nézők lábai elé, a színpad fekete deszkáira fektet egy szál hófehér liliomot. Nem kell ennél tökéletesebb zárás.


Sorolhatnánk jelzőket arra, milyen ez az előadás, de aki nem volt ott azon a 30 négyzetméteren Edith-tel és Marlenevel, annak csak sejtetni lehet az élményt. Ha szerencsénk van, talán egyszer még elhozzák a Főnixbe őket.


Rédei Panni

Fotó: Szalai György