2015-08-11 15:19:47

 

Ahogyan az lenni szokott, a csángó fesztiválos táncházak a programfolyam pénteki és szombati napján vonzzák a legtöbb érdeklődőt. 2015 nem tekinthető kivételnek, egy közepes falu lakossága mulatott társasággal, széles vigyorral este 11 után a naptári év 32. hetén.


Menni, menni, muszáj menni – énekelte már számtalanszor a paszabi Parno Graszt Prágától Amszterdamig, Révkomáromtól Schwechatig. Akkor is muszáj, ha Jászberénybe jönnek, ezt már évekkel ezelőtt, az ideiglenesen a Klapka-iskola udvarán megtartott, némileg eső áztatta koncerten megtanultam; nem volt más választásom augusztus 7-én este: mentem.


A Víz utcai térkövön-aszfalton a négyzetméterre jutó táncos lábak aránya igen magas volt a Csángó fülledt péntek estéjén, hozzám hasonlóan mások sem akarták kihagyni a Muki fiát. A pillanatnyi áramkimaradás sem tudott kifogni a hideg malátában és forró hangulatban gazdag bulin. Azon a táncos mulatságon, amely sokak számára talán arról lesz emlékezetes, hogy végre élő hangszerekkel – így a berényi zeneiskolában pallérozódó Burai Zsolt hegedűjátékával – nem pedig zenei alapról / kísérőautomatikás szintetizátorról hallották az utóbbi évek legelsöprőbb sikerű, táncra ingerlő dalát. Azoknak, akik végigszundikálták az elmúlt egy évet: a Nézését meg a járását című nótáról van szó. Akaratlanul is Nagy Feró szellemét idézte meg az énekes-gitáros-tamburás Oláh József, amikor azt kiáltotta, hogy „Támadás!” azzal a különbséggel, hogy most nem Jerikó falai hullottak porba, hanem a mozgásban nem lévő talpak és csípők adták meg magukat az autentikus roma folklórnak.


Szombat este bár Barcza Gergőt és nejlonszaxiját nem hozta el a Besh o Drom, a szokásos pörgést, kétszaxis lendületet, „csipetnyi” Balkánt, a Kecskést és Tortapapírt (valamint Vázsonyi János csaknem földig érő, karakteres sálját) igen. Multifunkciós hangszer és személy jelenléte turbózta fel a produkciót: a színpadot türkizben belakó Pettik Ádám djembéje kannában végződött, az énekesnő pedig nem más volt, mint a fesztiválhéten tánctanárként, színpadi táncosként, sőt, fesztiválriporterként is bizonyító Fundák-Kaszai Lili. Ők ketten vígan daloltak színpad előtt ugrálónak, sörpad mellett ücsörgőnek – vagy éppen a még édesanyja pocakjában lévő Abigélnek és Olivérnek. Mindezekhez igazán férfias, olykor reszelős gitározás és minimál dobszerkóból, hathúros basszusgitárból álló fegyelmezett ritmusszekció csatlakozott; utóbbinak a tagjai a pontosságról szemináriumot tarthatnának a közösségi közlekedés néhány prominensének.


Mélyen igaz, sosem elcsépelt gondolat Kodályé: a zene mindenkié. A Parno Graszt és a Besh o Drom szintúgy. Aki nem hiszi, járjon utána.


P.T.