2015-07-15 08:54:00

 

 

A Hamza Gyűjtemény és Jász Galéria ma ünnepli 20 éves jubileumát. Két évtizede annak ugyanis, hogy a neves festő és filmrendező Hamza D. Ákos hagyatékából megnyílt egykori lakóházában a Gyöngyösi úti kis múzeum. Ebből az alkalomból ma 17 órától tartanak ünnepséget a Déryné Rendezvényházban, 19 órától pedig kiállítás nyílik a múzeumban. Szerkesztőségünk egy 1989 júniusában készült interjúval emlékezik Hamza D. Ákos munkásságára és tiszteleg az emlékét ápoló gyűjtemény dolgozóinak tevékenysége előtt.

 

***
 

Jászberény egyik sokáig lakatlan, de jó állapotban lévő lakóházán árválkodott egy Ez a ház eladó tábla. Idén tavasszal aztán szorgos kezek tatarozták, csinosították, újra otthonossá tették. A kapucsengő mellé apró táblácska is került, rajta ez áll: Hamza D. Ákos. Az új lakó ám nem nevezhető egyszerűen friss városi polgárnak. Már csak azért sem, mert tartózkodási engedélye egy évre szól, útlevele brazil. Talán ő maga sem tudja megmondani, hogy hányadik lakása ez.


Hamza Dezső Ákos élettörténetét sokféle jelzővel lehet illetni. Ha fennkölten akarom fogalmazni, akkor a történelem viharait, a magyarság tragikus bolyongásait, a hontalanság keserű hányattatásait is emlegethetem. Az sem valótlan, ha a magyar művészet európaiságáról, nemzetköziségéről írok, hisz Párizsban, Rómában, Sao Paulóban is jól értették művészi alkotásainak mondandóját. Ákos bácsi azonban egyszerű, őszinte ember. Nem szereti a fennkölt magyarázatokat, a belemagyarázásokat. Festői stílusáról valaki azt mondta: absztrakt szürrealista. Erre Ő: „Én nem tudtam, hogy ezt csinálom, de ahogy néztem a kész képeimet, kénytelen voltam elfogadni. Szerintem az alkotónak az a dolga, hogy a lehető legtökéletesebben végezze el munkáját, a többi a néző feladata.”


Egyszerű gesztusnak mondja, hogy a birtokában lévő alkotásait Jászberénynek, a Jászságnak adományozta 1987-ben. S az is szinte törvényszerű, hogy ide, a képek közelébe települt haza. A jászladányi vasúti tiszt és a székely asszony 1903-ban Hódmezővásárhelyen született egyetlen fia hogyan lett festőművész, filmrendező, antifasiszta ellenálló, újságíró, forgatókönyvíró, producer? A XX. század első éveiben hogyan alapozódott meg egy művészi életút?  Erre is kíváncsi voltam. Az első élményeit így mesélte:


— Egyszer karácsonyra egy festődobozt kaptam, meg egy forgatható mozi-vetítőgépet. Attól fogva e két dolog volt a kedvenc időtöltésem. Ez a vetítő olyan volt, ami talán ma is ismerős, hogy egy karral forgatni lehetett egy dobot. Attól függően, hogy milyen gyorsan tekerte az ember, az oldalán lévő rajzok, a mozdulatsor megelevenedett, folyamatossá. vált. Ez csoda volt számomra. Attól fogva hol forgattam, hol festettem. Öt-hatéves lehettem ekkor. Nagyon szerettem nagyapámat, Hamza Pált. Ő Jászberényben volt néptanító, sokat voltam nála szünidőben. Tőle tanultam, s vallom ma is: minden ember élete annyit ér, amennyit használ embertársainak.


A tehetséges fiatalember útja a Képzőművészeti Főiskolára vezetett, ahol a festészetet Csók Istvántól, a szobrászatot Kisfaludy Stróbl Zsigmondtól tanulta. A főiskolával párhuzamosan a jogi fakultást is látogatta, családja szívesebben látta volna ezen a pályán. Az abszolutóriumot itt is megszerezte. Csók István révén azonban elnyert egy 6 hónapra szóló ösztöndíjat, s 1926-ban Párizsba utazott, ahol kisebb megszakításokkal 15 évig élt.


— Az ösztöndíj arra volt elég, hogy a lakást fizessem. Ennivalóra már nemigen futotta. Természetes volt hát, hogy dolgoztam. Három év alatt annyi anyagom gyűlt össze, hogy tárlatot rendeztem a Galeria Miromesnilben. Ezek a műveim mind elvesztek. Amikor 1935-ben hazajöttem, egy barátom segítségével a festményeimet egy pincében helyeztük el. Kitört a háború, sosem találtuk meg utána. Fiatalkori alkotásaim a román megszállás alatt 1919-ben vesztek el valahol Aradon. Budapest ostroma pedig azokat tette süllyesztőbe, ami közben született. Így csak az 1950 óta festett képeim, készített szobraim vannak meg. Ezek egy részét adományoztam Jászberénynek.


— A párizsi évek alatt ismerkedett meg a filmezéssel. Ez hogy történt?


— Nagyon egyszerűen. A fiatalok akkoriban, de gondolom most is adnak egymásnak tippeket, ötleteket, hogy lehet pénzt keresni. Így kerültem a filmgyárba, ahol mindenféle lóti-futi munkát csináltam. Persze akkor a filmkészítést nem lehetett másként megtanulni, csak ha ott volt az ember, elleste hogyan csinálják. Mivel engem nagyon vonzott a dolog, mindig ott voltam, figyeltem. Valóban René Clair asszisztenseként is szerepeltem. Olyannyira meghatározó volt ez az élmény, hogy filmrendezőként folytattam pályafutásomat később.


— Most még maradjunk kicsit Párizsban. Úgy tudom, nemcsak a festészet, a filmezés jellemezte ezeket az éveket, hanem az újságírás is.


— Valóban így volt, de ez úgy mellékesen történt. Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjainak, az Előőrsnek, a Szabadságnak küldtem cikkeket. A Távirati Irodának is tudósítottam, de ezt svarcban. Akkor a technikai adottságok olyanok voltak, hogy Budapest hívta megadott időpontokban Párizst. A tudósítónak pedig várni kellett a hívást, s utána elmondani a szenzációs híreket. Egy nap alatt hat hívás volt. Egy ember nem tudta megoldani, hogy minden hívásnál ott legyen, közben híreket is szerezzen, meg aludjon, éljen. Szóval egy barátom, ha jól emlékszem napi két hívást átadott nekem. Nem volt ez hivatalos, de hallgatólagosan elfogadtak. Még egy világszenzáció részese is voltam. Az 1932-es francia elnökválasztás igen sokáig húzódott. Már több hívás is volt, de eredményt nem tudtunk mondani. A szerkesztőségben sok nemzet tudósítója rágta a körmét, s latolgatta az esélyeket. Már Mária, a feleségem is bejött értem. Az elnökjelöltek életútjai ott voltak az asztalon. Az egyiket, a legesélytelenebbnek tűnő Albert Lebrun-ét felemelte, s lefordította magyarra. Nekem közben bejött a budapesti hívás. Bementem a fülkébe, ekkor egy gyorsfutár az üvegre tett egy cédulát, amin az állt, hogy Lebrun nyerte a választást. Én leadtam a Mária által lefordított szöveget. A többiek már ott szitkozódtak, hisz nekik is kellett volna a telefon. Így aztán a nagyvilág Budapesttől értesült a szenzációról.


— Párizsból miért tért haza 1935-ben?


— Minden évben hazajöttem én pár hétre, hónapra. 1935-ben sem úgy utaztunk haza a feleségemmel, hogy most végleg itthon maradunk. Az igazi motivációt Bajcsynak egy megjegyzése adta. Könnyű nektek - mondta, ti visszamentek Párizsba, mi, akik itthon élünk, helyettetek is tartjuk a hátunkat. Hát nem, én helyettem ne tartsa senki a hátát! A rosszat is vállalni kell. Párizsban sok magyar élt. Ki így, ki úgy próbálta megtalálni a lehetőségeit. Voltak, akik görcsösen igyekeztek franciává válni, s feladni hazájukat, magyarságukat. Ám magyarságukat elveszítették, franciává meg nem lettek. Persze akadtak, akiknek sikerült, például Vásárhelyinek, akit Victor Vasarelyként ismer a világ. Vagy Vágó Péter világhírű építész, ő is francia karriert futott be. Nekik sikerült, de a nagy többségnek nem. Szóval vállalni kell a magyarságunkat, s legfőképpen itthon. Ezért maradtunk akkor.


— Ejtsünk szót Mária néniről is, hisz ő gondolom nemcsak a fordításban segített.


— Valóban nem. Ő az élet sava-borsa, ráadásul remekül emlékszik az évszámokra. Én a történetekre, így ketten érünk valamit. Ő is művész, divattervező. Családja sem jelentéktelen. Édesapja az a Lehel Ferenc művészettörténész, művészeti író, aki megmentette Csontváry nagyméretű alkotásait a feldarabolástól. Édesanyja pedig szintén festőművész volt, s ő is Bajcsy- Zsilinszky Endre, Talpassy Tibor, Szalay Lajos társaságához, baráti köréhez tartozott. Az én Máriámnak a filmes korszak újat hozott, jelmeztervezőként is dolgozott itthon és Brazíliában is.

 

— Időrendben ott tartottunk, hogy 1935 végén hazatértek. Ezzel pedig elkezdődött a filmes korszak.


— A hazai filmgyártás kezdeti évei voltak ezek. Akkoriban 2-3 hét volt egy film forgatási ideje. Nagyszerű művészekkel dolgozhattam: Karády Katalin, a Latabár fivérek, Simon Erzsi, Jávor Pál, Szörényi Éva, Fényes Alice, Benkő Gyula. Tulajdonképpen kenyérkereset miatt kerültem a filmgyárba. A bérelszámoláshoz osztottak be. Azonnal rájöttem, hogy itt abszolút rosszul mennek a dolgok és mivel volt már tapasztalatom a filmkészítés technikájában, javaslataimat meghallgatták. A filmgyártás üzleti vállalkozás. Tehát csak úgy érdemes csinálni, hogy megérje.


— Tulajdonképpen Ön készítette az első magyar tudományos-fantasztikus filmet, a Szíriuszt, 1942-ben.


— Gyermekkorom kedves története volt Herczeg Ferenc Szíriusza. Először 1940-ben az ő művének felhasználásával készítettem a Gyurkovics fiúk c. filmet, majd ’42-ben a Szíriuszt. Tudja, ez nagy munka volt és drága is, 19 napig forgattuk. Nagy technikai előkészítést igényelt.


— Persze, nemcsak ezt a két filmet készítette Ákos bácsi.


— Tizenegy nagy játékfilm a hazai termés, meg több rövidfilm, Olaszországban két filmet csináltam, majd Brazíliában egyet.


— A filmes korszak azonban politizálással is tele volt. Bajcsy-Zsilinszky Endre baráti köréhez tartozott a Hamza házaspár. Bajcsy-Zsilinszkyvel hogyan ismerkedett meg?


— Féja Géza mutatott be neki. Ő Zsilinszky újságjainál az Előörsnél, majd a Szabadságnál volt fontos poszton. 1929-ben ismerkedtünk meg, és nagyon jó barátság alakult ki köztünk, ezt a hasonló politikai gondolkodás is segítette. Zsilinszky egy végtelenül tisztességes ember volt. S hiába voltam távol, a kapcsolatot ápoltuk, fenntartottuk. Nagyon jó barátommá vált Talpassy Tibor, aki írt is Zsilinszkyről két könyvet. Sajnos már ő is meghalt, így igencsak egyedül vagyok életben Zsilinszky barátai közül.


— Talpassy Tibor azt írta egyik Bajcsyról szóló könyvében, Önből azért lett producer, hogy így jusson nagyobb összeghez, amellyel támogatni lehetett Bajcsy-Zsilinszky politikai törekvéseinek megoldását.


— Pontosan így van. Borzasztó dolog volt, hogy a Szabadság minden egyes lapszámának megjelenése kétséges volt, mert a nyomdával fillérezni kellett, hogy futja-e még a pénz. A legharcosabb antifasiszta lap ez volt Magyarországon. Szívügyemmé vált, hogy éljen, ezért szerettem volna a biztos anyagi hátteret ily módon, a magam szerény eszközeivel segíteni. Üzletileg is csinálni a filmet, nemcsak művészileg.


— Magyarországnak nem éppen derűs korszaka az 1936-46-ig terjedő időszak, amikor itthon dolgozott. Az ön élete is sajátos utat vett. Az ellenállási mozgalom mondhatni átjárt lakásán.


— Viharos évek voltak tagadhatatlan. De láttuk, tudtuk, hogy a gyilkos őrület nem tarthat soká. A józan észnek felül kell kerekedni. Ezért csatlakoztam Bajcsy-Zsilinszky mozgalmához, mert ő komoly politikai tényező volt. 1944. március 19-én, amikor a németek bevonultak minden politikai szervezet működését betiltották. Nos, ezen a napon alakítottuk meg a Magyar Filmmunkások Szabad Szakszervezetét. Tulajdonképpen ez egy ellenállási csoport volt. Kapcsolatban voltunk Somogyi Miklóssal, a MÉMOSZ akkori elnökével. Neki pedig jó kapcsolata volt a kommunistákkal, Rajk Lászlóval, Sándor Pállal és másokkal. Rajkot egyébként még Párizsból ismertem. Többek között a mi lakásunkon voltak a találkozók. Egy filmes lakása amúgy is átjáróház, mindig nagy társaságunk volt. Nem volt hát feltűnő, hogy kik jönnek, mennek. Megfordult nálunk Sándor Pál, Kállay Gyula, Ortutay Gyula, Rajk László, Losonczi Géza.


— Zsilinszky Endrét is bújtatták.

— Amikor ’44. október 15-én kiszabadult, nem mehetett haza az Attila úti lakására, hisz tudtuk, hogy figyelik. Vácra ment egy ismerős családhoz, Zsoldos Károlyékhoz. Mi, akik Pesten voltunk, szerveztük tovább az ellenállást. A hadi- és belpolitikai helyzet olyan volt, hogy már fegyveres akció is szóba került. Egy hiteles katonaember kellett, aki egyrészt ért a dologhoz, másrészt elfogadják a kommunisták, a szociáldemokraták és más az ellenállásban résztvevő erők. Bajcsy-Zsilinszky volt az a politikus, aki vállalta a vezetést. A katonai szakértelmet Kiss János altábornagytól reméltük. A megbeszéléseket, a kapcsolatot sokféle módon tartottuk. Volt egy jó búvóhelyünk. A sikló alsó állomásának tetején lévő teraszról jól beláttuk a környéket, a várost. Itt nem lephettek meg bennünket. A Margit-híd felrobbantását is itt éltem át. Ekkor hívtuk vissza Vácról Zsilinszkyt, s hoztuk össze a találkozót Kiss Jánossal. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága megalakításának koncepcióját az én Feszty utcai lakásomban dolgoztuk ki. Körülbelül 10-12 napig nálam lakott ebben az időszakban Zsilinszky.

 

Az élet pedig furcsa kalandokat írt ebben az időben. Bajcsy-Zsilinszky szeretett volna Újszászi Istvánnal – aki Karády Katalin nagy szerelme is volt – találkozni. Ő jobboldali kémelhárító tiszt volt, de abszolút tisztességes magyar ember. Tudott sok információt, s Bandi bízott benne, mivel ugyanúgy gondolkodott, mint mi. Így elkerülhető lett volna, hogy beépüljön az ellenállásba besúgó. Szóval égre-földre kerestük az Újszászit, de sehol sem találtuk. Budapest ostromának vége felé – ez már 1945 elején volt – lementünk a pincébe egy légiriadókor. Ott találkoztunk az alattunk lévő lakás tulajdonosával, aki nyugalmazott huszártiszt volt. Azelőtt sose mentünk le a pincébe, mert akit bújtattunk nem vihettük. Most aztán elbeszélgettünk, és kiderült, hogy ők bújtatták Újszászit – akit egyébként a Gestapó is keresett –, akiért mi tűvé tettünk mindent. Ráadásul a házmesterünk veje, aki csendőrségi nyomozó volt, figyelte a házat, mert ő őrizte Újszászit.


— Ilyen sztorit valóban nehéz lenne kitalálni. De erre már csak Bajcsy-Zsilinszky halála után derült fény?


— Igen. Szomorú az ő és a többiek elfogásának története. Makay Miklósnak, a fűzfői Nitrokémiai Ipartelep igazgatójának lakására volt találkozó megbeszélve. Előtte engem Zsilinszky felesége, Mickó felhívott, hogy beszélni akar velem, találkozzunk. Én el is mentem a megbeszélt helyre. Esett az eső, vártam, de Mickó nem jött. Így Makay Miklóshoz a tanácskozásra nem jutottam el. Ott pedig sorban letartóztatták őket. Nagy Jenőt, Zsilinszky helyettesét, Makay Miklóst, dr. Tartsay Vilmost, Boldizsár Ivánt, Kiss Jánost, Almásy Pált, Révai Kálmánt, Balássy Miklóst, Schreiber Róbertet, Tóth Istvánt, Kővágó Józsefet.

 

— Mi történt Budapest ostroma után?


— Amint lehetett feljöttünk a pincéből, és hozzáláttunk a romok eltakarításához, élelemszerzéshez. Az első kerületben a nemzeti bizottság tagja lettem. Első tennivalóink közül arra emlékszem, hogy felnyittattuk az éttermeket, az ott tárolt élelmiszereket szétosztottuk, népkonyhákat állítottunk fel, és enni adtunk az embereknek. Az orosz katonai parancsnoksággal közösen szerveztük meg a rendőrséget, vagy inkább karhatalmat kellene mondani. A lényeg az volt, hogy a közrendet valahogy biztosítsuk. Az oroszok adtak 80 fegyvert, 80 ruhát. Ezek a ruhák Horthy Miklós magyar testőrségének egyenruhái voltak. Az emberek ezt ismerték, tudták, hogy magyar rendfenntartóval van dolguk. Az őrjárat úgy állt össze, hogy egy magyar s egy orosz katona járt együtt. Ha orosz katona csinált valami disznóságot – sajnos ők is raboltak, fosztogattak, visszaélve a felszabadítók helyzetével v akkor az orosz járőr intézkedett vele szemben, ha magyarokat kaptak el, akkor a magyar „rendőr” előtt kellett számot adni tetteiről. Az élet így indult meg azon a tavaszon.


— A közéleti munka azonban nem ért véget. Hamarosan a Művészeti Tanács filmes képviselője lett. Aztán a MAFIRT filmiroda vezetője is. Ez mi volt?


— A filmhíradókat készítettük. Például Nagy Imrének készítettünk a földosztáshoz propagandafilmet. Én nagyon kedves embernek ismertem meg. Az elkészült anyagokat mindig megnézte. Jókat beszélgettünk, politizáltunk a vetítőben. Tisztelte Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Nagyra tartotta a földpolitikája miatt, ami elég közel állt Nagy Imre koncepciójához. A lényege a földosztás volt, de bizonyos területeken a szövetkezés gondolatát sem utasította el.


— Sűrű volt tehát az élet ezekben a hónapokban, de hamarosan újra elhagyta Magyarországot, miért ?


— Ortutay Gyula megbízásából indultam ismét Párizsba 1946 elején. A Magyar Központi Híradó Rt. elnökeként azzal bízott meg, hogy a televíziózással ismerkedjek, tanulmányozzam a dolgot, és hazatérve a Magyar Rádió televíziós osztályának megszerezésében vegyek részt. A kiutazás azonban nem volt sima ügy. Franciaországgal még nem tisztázódott Magyarország kapcsolata. Az utazás tehát legális volt, de csak magamra számíthattam. Vas Zoltánt még Párizsból ismertem, egy utcában laktunk. Most úgy segített, hogy kölcsön adta kocsiját. Bécsig vitt engem ezzel a fia, Vas Márton. Az utazás előtt Gerő Ernő utaltatott ki 100 dollárt, amit meg is kaptam. Bécstől már magam maradtam. Párizsban később Ortutay Gyula meglátogatott. Ott tudta meg nálam, hogy kultuszminiszterré nevezték ki. A televíziós tapasztalatszerzésből azonban nem sok lett. Munka után kellett néznem, de a háború után ez sem volt egyszerű dolog. De most én hadd kérdezzek valamit, ismeri Sartre-t ?


Itt most szerepet cseréltünk, én mesélhettem el, hogy a 36 év alatt, amit távol töltött hazájától – nagyvonalakban – mi minden történt velem, velünk. Nem tudhatta, hogy a Rákosi- és  Kádár-korszak mi mindent adott és vett el. Elvette a földet a paraszttól, a tulajdont az emberektől, aztán 1956 tragédiája után adott egy viszonylagosan jó életszínvonalat. Felhasadt a vasfüggöny, résein pedig beáradt a rockzene, a Beatles, s a nyugati életforma sok tárgyiasult jelképe. De átjöttek rajta a nyugati kultúra jelentős értékei is. Így engem, az én nemzedékem jelentős részét egy új filozófia, egy másfajta gondolkodásmód is megérintett. Megismertük, olvastuk Sartre-t, Camus-t, Beauvoire-t, Moráviát s másokat. Az egzisztencializmusról vitatkozhattunk éjszakákat át, s Jimmy Hendrixet, Rolling Stonest hallgattuk. Ez a kitérő lendítette tovább beszélgetésünket, a II. világháború utáni Párizsba.


— A szükség rávitt, hogy a filmesek világához kapcsolódjak ismét – folytatta az emlékezést Ákos bácsi. –  Forgatókönyvírással is próbálkoztam. Ez Sartre-ral közösen készült, de financiális okok miatt film nem lett belőle. A történet lényege az volt, hogy lebukik egy ellenálló, s ki hogyan vall rá, vagy mellette, annak függvényében a pillanatnyi helyzete ezt hogy diktálja. Sartre később ebből színdarabot írt, nagy sikere lett vele a Brodwayn. Piszkos kezek volt a címe. Csak érdekességként említem, hogy Camus újságjánál jutottam ebben az időben élelmiszerjegyhez. Sartre-ral később Sao Paulóban találkoztam. Egy könyv kiadása kapcsán járt ott, dedikált egy könyvüzletnél. Teljesen véletlenül futottunk össze, de nagy volt az örömünk. Meg is hívtam hozzánk másnapra. A sors azonban közbe szólt. Aznap éjjel katonai puccs történt Brazíliában, s ő reggel elutazott Kubába. Később én kerestem őt. Párizsban 1972-ben rendeztem kiállítást, ekkor szerettem volna találkozni vele. Kerestem lakásán, barátoknál. A lapjának szerkesztőségét ajánlották. Meglehetősen külvárosi környéken találtam meg a szerkesztőséget. Sartre-ot azonban itt sem találtam. Viszont találtam egy lányt, Blandine-t, aki Liszt Ferenc dédunokája volt. Rendkívüli módon hasonlított Lisztre. Magyarországon akkoriban készültek a Liszt évfordulóra. A készülő filmről is tudtunk, s Blandine is készült Budapestre. Sajnos ebből aztán semmi sem lett, mert fiatalon meghalt.

 

— A történetben ott tartottunk, hogy Párizsban 1946-47-ben ugyanúgy nem volt könnyű, mint idehaza.


— Valóban így van. Aztán aggasztó hírek jöttek otthonról. Nem úgy alakult a politikai helyzet, ahogy azt én elképzeltem. A hatalom eltorzult, hazugságokra épített. Ebben én már nem akartam részt venni. Elveimmel nem lehetett összeegyeztetni ezt. 1948-ban ezért elfogadtam két film készítését Olaszországban. Rómába mentünk, öt évig éltünk ott. Egy brazil filmgyártó hat film rendezésére tett ajánlatot 1953-ban, így kerültünk Sao Paulóba. A hatból csak egy film lett. Másként alakultak dolgok. Én visszatértem a festészethez. 1955-től 15 kiállításom volt a világban, Dél-Amerikában és Európában. A 16. a jászberényi 1987-ben rendezett tárlat.


A hazatelepülés nem volt egyszerű dolog. A brazil állampolgárság, az itteni tartózkodás, útlevél és vízumügyek, repülőjáratok egyeztetése ezernyi gondot jelentett. Nem kevesebbet az, hogy az 1983-ban Torinóban rendezett kiállításra elszállított kb. 200 darab műalkotás nem került vissza Brazíliába, hanem a Jász Múzeumba érkezett. Ám minden jó, ha a vége jó. A Szolnok megyei tanács közel másfél milliót áldozott a mostani Hamza otthon megvásárlására, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy később ez lesz az adomány bemutatásának legméltóbb helye. A magyar kormány 1988-ban a Magyar Népköztársaság Csillagrendjével tisztelte meg az idős művészt. Hamza Dezső Ákos pedig ismét berendezte festő és szobrász műtermét, s dolgozik. A lakás falain Ákos bácsi alkotásai sorakoznak, melyek hihetetlen életszeretetet, dinamizmust, vidámságot, az élet szépségét, harmóniáját, sokszínűségét mondják el sajátos formanyelv segítségével.


Kiss Erika
Az interjú 1989. júniusában készült Jászberényben.