FAZAKAS MISI TÁRSULATA A SAJÁT ÚTJÁT JÁRJA

 

2012-03-17 10:22:27


A Malom Film-Színház 2009-es indulása óta minden évadban ellátogat Jászberénybe egy olyan társulat, amely új szemlélettel és egy másféle előadásmóddal köti magához a fiatalokat. A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely tagjai gondolkodó, tehetséges, felnőtt lelkű gyerekek, akik előadásaikkal példátlan bátorságról tesznek tanúbizonyságot.


Önként fekszenek fel a lelki boncasztalra, hogy tükröt mutassanak korunk deformált arcába. Legutóbb a SZIE Gyakorló Iskola gimnazistái számára tartottak tréningeket, és adták elő Ahogyan a  víz tükrözi az arcot című darabjukat. Társulatvezetőjük és rendezőjük, Fazakas Misi nem félti őket, annál jobban bízik bennük, ez adja összetartozásuk erejét. Sikerük záloga, hogy az állandóságban is keresik a változatosságot, megismerni és megismertetni egyaránt akarnak. Kíméletlen őszinteségben elrejtett derűvel szemlélik és szemléltetik jelenünket.


 - Hogyan alakult meg az Osonó társulata?


 - Februárban volt 19 éves a műhely, azaz 1993-ban alakultunk diákszínjátszó csoportként, akkor kilencedikes voltam. Az akkori vezetőnk véletlenül hallotta a szomszéd teremből, ahogyan 45 percen keresztül improvizálok arra a témára, hogy egy rabszolga beszorult a piramisba. A végén berontott a terembe és közölte velem, hogy másnap próba. Én így kerültem a társulathoz.


 A forradalom után pezsgett minden Romániában, a diákok hirtelen mindent szerettek volna csinálni. Vitakörök alakultak, iskolaújságok jöttek létre, diákönkormányzatok szerveződtek. Ugyanilyen lendülettel indult a diákszínjátszás is, viszont azt is tudtuk, hogy máshogyan szeretnénk a színházhoz közelíteni. Nem a megszokott, kőszínházi hagyományokat kívántuk követni. Megnéztük színházak és más független társulatok előadásait, értek bennünket hatások. Egy magyarországi diákszínjátszó táborban megismerkedtünk a mozgásszínház fogalmával.

 

A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre kerülve továbbra is tartottam a kapcsolatot a társulattal. 2000-ben végeztem, és Románia egyik legjobb színházában a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban dolgoztam. Ez alapvetően meghatározta a szakmához való viszonyulásomat, azonban egy idő után kezdtem elveszíteni a hitemet a kőszínházi rendszerben. A szalagon gyártott előadások világa már nem vonzott. Mindig fájt, amikor anyagi okok miatt egy-egy jó előadást le kellett venni műsorról, és nem lehetett utaztatni. Mivel ebben a gyárhangulatban hiányérzetem volt, az Osonóba fektettem több energiát, ami egyre erősebb is lett. Így végül úgy döntöttem ezt választom, főleg azért, mert itt taníthatok is. Átvettem a vezetését, majd lépésről-lépésre a diákszínjátszást magunk mögött hagyva 2004-re egy alternatív, független színházműhellyé váltunk. Azóta több előadást játszunk, többet turnézunk. Már vannak a társulatnak állandó tagjai, erőteljesebb időszakot élünk, mint korábban és a csapat is érettebb.


 - Miért lett Osonó a neve?


 - Egy nagyon banális történet miatt. Még ’93 környékén egy táborban voltunk, és az egyik kolléganőnk, Márkó Eszter  –  aki most a József Attila Színház színésznője – mindig eltűnt, elosont valahová. Aztán felfedeztük, hogy a tábori wc ilyenkor mindig füstölni kezd. A táborban egyedül ő dohányzott. Onnantól kezdve mindig szóvá tettük, amikor Eszter elosont, sőt ez a szó annyira megtetszett mindenkinek, hogy még a mosogatórongyot is osogatórongynak hívtuk. Így lett Osonó a nevünk. Amikor független műhellyé alakultunk, gondolkodtunk a névváltáson, de végül megtartottuk, mert annyira telített számunkra jelentéstartalommal. Mivel egyébként is az a szándékunk, hogy beosonjunk az emberek lelkébe vagy elosonjunk térben is Jászberénybe vagy Bécsbe, az elcsatolt területekre, bárhová, így eggyé vált a társulattal a megnevezése.


 - Hogyan válik valaki osonóssá?


 - Romániában a miénk az egyetlen magyar nyelvű drámatagozat. Amikor kiteljesedett az Osonó élete, akkor keresni kezdtem segítő munkatársakat. Az hamar kiderült, hogy a professzionális világból – amiből én kiszálltam – nem fognak eljönni kevés pénzért, de annál több lelkesedéssel az Osonóhoz. Végül az Isteni gondviselés küldött munkásokat az aratásba. Országos drámatáborokat szerveztünk, és a két mostani főmunkatársammal is ott ismerkedtem meg.

 

Odaköltöztek Sepsiszentgyörgyre, leérettségiztek, végzik az egyetemet, és közben dolgoznak az Osonóval. Ennek köszönhetően van egy érettebb, felnőttebb magja a csapatnak. A diákokat mi hívjuk, hiszen rengeteg fiatallal foglalkozunk. Három szempontot tartunk szem előtt a kiválasztáskor: legyen valamilyen viszonyulása a világhoz, feleljen meg annak a szakmai mércének, amit a társulat elvár és legyen elhivatott.


Ez utóbbi azért különösen fontos, mert ezt a szolgálatot tudni kell vállalni. Nem mindenki tudja azt megtenni, hogy két hétre bepakol, és elindul turnézni, előadásokat, műhelyfoglalkozásokat tartani szerte a világban. Akik közülünk még iskolába járnak, turné közben az osztálytársaiktól e-mailen kapják meg a tananyagot, amit az utazás alatt tanulnak meg. Tehát nem kis áldozatot követel a fiataloktól ez a feladat, mi pedig azt próbáljuk megérezni bennük, hogy képesek-e erre. Ugyanakkor hiszem, hogy mi tudunk olyan közösséget nyújtani számukra, ami megéri ezt az áldozatot. Áldozat és kitartó munka nélkül egyébként sem lehet értéket létrehozni. Nekünk pedig az is a feladatunk, hogy erre rávezessük a magunk mellé vett fiatalokat.


 - Korábban azt nyilatkozta, Önöknek az az igazán fontos, hogy közösségként tudjanak jól működni. Hogyan működik a gyakorlatban ez a közösség?


 - Mi teljesen másképp közelítünk a színházhoz. A mindenkori nézőt tartjuk szem előtt, és sokkal kísérletezőbb, független színház vagyunk, így például nincs meghatározva, hogy mikor lesz a bemutatónk. Akkor mutatunk be egy előadást, amikor késznek érezzük.


Számunkra nemcsak a próbák, de egy-egy turné is közösségépítő, hiszen lényegében nyolcan hetekre össze vagyunk zárva, együtt utazunk, egy helyen alszunk. Így vigyáznunk kell arra is, hogy ez a közösség kiegyensúlyozott és erős maradjon. Ehhez nagyon sokat tanulunk a taizéi szerzetes közösségtől. Minden nyáron megyünk hozzájuk Franciaországba, és sokat beszélgetünk arról, hogy egy közösséget hogyan lehet mesterségesen egyben tartani.


Úgy gondolom, hogy a színháznak a közösségként való működés az egyik túlélési esélye. Meggyőződésem, az érződik az előadásokon is, hogy egy csapat rendben van-e. A kőszínházi kudarcok egyik okát is ebben látom. Valahogy nem sikerül a falakon belül a társulatot összekovácsolni, mert fontosabb a bérletszám, a nézőszám, a bemutatószám, és közben a belső viszonyok tönkremennek, elfásulnak. Mi pedig közösségként szeretnénk beszélni számunkra is lényeges kérdésekről.


 - Az előadásaik mindig lényeges részei épülnek improvizációra. Ez elég erős bizalmat feltételez Ön és a társulat többi tagja között.


 - Mióta állandó munkatársakkal dolgozom, ez még erősebb. Ők is figyelnek, ők is segítik a rendszer jobb működését. Aki belép közénk, alaphelyzetből érdemes erre a bizalomra, mondom ezt társulatvezetőként. Rendezőként viszont olykor nyelek nagyokat, amikor valami az improvizációs részeknél elcsúszik, de mindannyian tudjuk, hogy ez is a kísérlet része.


Ma játszottuk az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadást 96. alkalommal, mégis úgy érzem, hogy még mindig az elején vagyunk ennek a történetnek. A Bolyongás meséit 359-szer adtuk elő, szeptemberben fogjuk felújítani, mégsem érzem, hogy kifáradt volna. Igaz, hogy ugyanazokat a darabokat játsszuk, mégis állandó változásban tartjuk azokat már csak a turnéhelyszínek váltakozása miatt is. Ez az állandó változás pedig jó hatással van a csapatra is. Az improvizatív részek tartják frissen a színészeket, ezek adnak mindig új feladatot számukra. Ezt még régen, tudatosan építettük be munkamódszerünkbe, és meg is tartottuk. Ami működik, azt miért ne lehetne továbbvinni vagy elmélyíteni. Shakespeare-rel szoktam példálózni, hogy míg a Rómeó és Júliában egyetlen levelet küldenek, addig a Lear királyban már van vagy húsz levél. Szeretnénk egy kicsit kísérletezni azzal is, hol vannak a mi határaink és hol van a közönség határa.


 - Shakespeare műveinek állandó szereplője a clown, a bohóc. A Jászberényben eddig játszott két előadásnak is feltűnő szereplője a lufikkal megjelenő bohóc. Mi a funkciója?


 - Azzal kísérleteztünk, hogy a bohóc ténylegesen ne csináljon semmit, de a bohócattitűd, a derű, hogy egy kicsit gyerekek legyünk, mégis jusson el a nézőkhöz. A visszajelzések alapján pedig el is jutott, sokakban megragadt a bohóc képe.

 

 - Olyanok az előadásaik, mint egy érzelmi hullámvasút. Mivel kronológia nincs bennük, úgy tűnik, nagyon is tudatosan alakítják ki a jelenetek sorrendiségét.


 - Amikor már nagyjából minden jelenet készen van, nekiülünk, és elkezdünk kombinálni, agyalni azon, hogyan is épüljön fel egésszé az előadás. Ez a darab viszont sehogy sem akart összeállni. Olyannyira, hogy az egyik próba előtt azt mondtam, ezt már csakis a Jóisten gondviselése tudja rendszerezni. Aztán egyszercsak létrejött ez a sorrend, amiről azonban így azt kell mondanom, nem csak a mi munkánk.


 - Szoros kapcsolatban állnak Istennel, erős hitük van, és ez érződik az előadásokon is.


 - Inkább azt mondanám, keressük azt, hogy erős kapcsolatunk legyen, de néha nagyon gyengék vagyunk ehhez. Emiatt elveszítjük, de mindig jó érzés, amikor utánunk nyúl.


 - Mennyire érzik azt, hogy milyen közönség előtt lépnek fel?


 - Mindig érezzük, egyrészt azért, mert mi térben is közel játszunk a közönségünkhöz. A színészek pedig rátapadnak a nézők minden rezdülésére, és be is vonják őket az előadásba. Mivel ezeket a darabokat ennyiszer játszottuk – és ez nagy áldás egy színész számára –, már tudjuk, hogyan kezeljük a közönség reakcióit egy-egy jelenetnél, majd a következőben. Ha egyből ráhangolódnak a stílusunkra és érezhetően velünk élik át, amit látnak, akkor könnyedebbre, derűsebbre vehetjük azokat a részeket, amelyek ezt megengedik, és ugyanez fordítva. Azért tapadunk ennyire a nézőre, mert a mi munkánknak szó szerint ők adnak értelmet. A budapesti Krétakörrel való jó kapcsolatunknak köszönhetően megtanultuk Schilling Árpádéktól az előadások utáni beszélgetések lehetőségének felajánlását a közönség felé. Ez pedig továbberősíti a közönséggel való kapcsolatunkat.


 - Mennyire vannak hatással ezek a beszélgetések az előadásokra?


 - Főleg eleinte jellemző, hogy változtatunk a jeleneteken egy-egy beszélgetés után. Ez az előadás is 15 perccel hosszabb és kicsit túlzott volt korábban. A beszélgetések nyomán rövidült és tisztult le a mostani arányos formájára, miután nekiálltunk gyomlálni.


 - Van igény a közönség részéről arra, hogy átbeszéljék a darabot?


 - Otthon nem jellemző, Magyarországon többen maradnak. A mennyiség azonban nem fontos, ha csak egy ember is marad bent a nézőtéren, már akkor is megérte.


 - Rendszeresen járnak turnézni Magyarországra, illetve a szórványban élő magyarokhoz, de Thaifölddel is szoros kapcsolatot ápolnak. Ez utóbbi hogyan kezdődött?


 - Bécsben játszottunk 2009-ben, és ott játszott a thaiföldi csapat is, akik megnéztek minket és az előadást követő beszélgetést is. A vezetőjük felvette velünk a kapcsolatot, átbeszéltük, ők hogyan dolgoznak, mi hogyan dolgozunk, és a tíznapos fesztivál végén úgy döntöttünk, hogy elutazunk hozzájuk pár héten belül. Hihetetlen érdeklődéssel és szeretettel fogadtak bennünket. Az ő színházi kultúrájuk ugyanis javarészt a külsőségekre, a zenére épít, mi pedig rengeteg érzelemmel dolgozunk. Szerettek volna tanulni tőlünk, mi tartottunk számukra pár tréninget, és közben legalább annyit tanultunk tőlük. Majd visszahívtuk őket Sepsiszentgyörgyre, és azóta ez a kölcsönösségen alapuló kapcsolat továbbra is él. Most ennek az előadásnak az augusztusi thaiföldi turnéját készítjük elő. Közös darabot is rendeztem velük, amivel először történt meg, hogy európaiak és ázsiaiak egy közös előadásban léptek föl Thaiföldön. Mindig nagy élmény más kultúrákban játszani, más emberekkel találkozni. Ezek az élmények, az utazások pedig kellenek ahhoz, hogy ez a csapat együtt tudjon maradni.


 - Viszont nem olcsó.


 - Otthon nincs költségvetésünk, önkéntes munkával dolgozunk. A társulat pályázatokon nyert forrásokból tartja fent magát, az utazásokat. Viszont az, ahogyan például legutóbb Jászárokszálláson megnyílt fiatal közönség bizonyítja, hogy érdemes folytatni a munkánkat.

 

 - Amikor még csak körvonalazódik egy előadás, kiszámítható, hogy mi játszódik majd le a nézőkben?


 - Ez az utolsó pillanatokig nagy izgalom. A bukás kockázata mindig benne van, mivel nem követünk semmilyen sablont vagy receptet. Általában próbálok a bennem lévő nézőre hangolódni, erre támaszkodom és így, félig külső szemmel nézve alakítjuk, formáljuk az előadást addig, amíg azt a hatást nem érzem magamon, amit a nézőből is szeretnénk kiváltani. Az első előadásokig azonban csak reménykedünk, hogy az érzelmi hullámvasút létrejön.

 - A színészeket mennyire viseli meg? Hiszen ők még fiatalok az általuk közvetített kemény témákhoz.


 - Ők arról számolnak be, segíti őket, hogy kibeszélhetik magukból a fájdalmakat, lelki sebeket, az előadásokon lerakják a terheiket, és nem fojtják el. Energiát és lendületet ad nekik, hogy megszabadulnak a gondjaiktól, és ezáltal másokat is hozzá tudnak esetleg segíteni ugyanehhez.  Alkalmuk van szembe nézni a terheikkel, és ez a lelki gyógyulás egyik első lépcsője. A visszajelzések alapján érdemes színésznek lenni egy ilyen előadásban, mert – Popper Péter szavaival élve – az ember ilyenkor felfekszik ugyan egy lelki boncasztalra, de ennek kifelé van eredménye és hatása. A belefektetett áldozat megtérül.


 - Mi a véleménye arról, amikor azt mondják, hogy a színház elsődleges feladata a szórakoztatás?


 - Nekünk már nem mondják. Amikor például a mai előadást a pesszimista jelzővel illetik, azzal szoktam érvelni, hogy szerintem pontosan a dráma és a tragédia az, ami optimista. Mert megmutatja az élet árnyoldalait, a fájdalmakat, a sebeket. Lehet, hogy a néző épp rendben van lelkileg, de a drámai előadás hatására tudja majd azt értékelni. Míg a komédiák, vígjátékok azt üzenik, minden rendben van, neked csak nevetned kell. Aztán ahogy vége szakad az előadásnak az ember visszazökken saját nyomorúságába. A vígjáték és a szórakoztatóipar sajnos hazudik. Ha mi a katartikus folyamatokat akarjuk megérteni, akkor azt kell keresnünk, ami miatt bő kétezer-ötszáz évvel ezelőtt megszületett a színház.


 - Jár színházba?


 - Járok, de egyre kevesebb előadás köt le. Hiányzik belőlük a lélek. Néhány formai dologra rá tudok csodálkozni rendezőként, de én azokat az előadásokat szeretem, amelyek hatására megfeledkezem arról, hogy színész, rendező, társulatvezető vagyok. Sajnos úgy látom, hogy nemcsak a színházi világ, de az egész társadalmunk válságot él át. De bizakodom, mert amikor még színész voltam, Sepsiszentgyörgyön az igazgatónk Nemes Levente egyszer azt mondta, ha be vagyunk kerítve elölről, hátulról, jobbról, balról, akkor már csak egy lehetőségünk marad: a fölfelé menni.


 - A Magyar Kultúra Napja alkalmából idén Csokonai Vitéz Mihály Közösségi díjat vehettek át a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Van-e a számtalan díjaik közül olyan, ami valamiért kedvesebb?


 - Mi azért örvendünk ezeknek a díjaknak, mert a környezetünk figyelmét felhívja ránk. Aki soha nem jönne el egy osonós előadásra, ha meghallja, hogy állami kitüntetést kaptunk, hamarabb megfontolja, hogy megnézzen bennünket. A külső visszajelzések számunkra azért fontosak, mert azt üzenik a környezetünknek, hogy vagyunk.


 - A szakma milyen visszaigazolással fordul Önök felé?


 - Érezzük, hogy magányos farkasok vagyunk. Elég ismeretlen Romániában a független színház fogalma. A kőszínházi szakma – mondjuk úgy – tudomásul vesz bennünket. De nem tekint ránk őrült nagy lelkesedéssel. Ez nem is zavar minket, hiszen így biztosak lehetünk abban, hogy a magunk útját járjuk.


Rédei Panni