Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik

2017-08-25 10:05:28

 

Egyik-másik talán mégsem. Huszonhét nyár nem lehet ugyanolyan. Huszonhét csángó fesztivál sem. Ha mégis, az csakis azért lehetséges, mert szerelmes vagy, a fejed búbjától a lábad ujjáig, szerelmes vagy mindenbe, ami benne, ami rajta, ami körülötte van. Máskülönben a szerelem: százból, ha egyszer jó, az már nagyon jó. És, igen, vannak olyan zenekarok, zenészek, akik százból százszor bejönnek, kitűnőre vizsgáznak, meghajolnak, ahogy’ te is előttük, hazamennek és visszajönnek. A XXVII. Csángó Fesztivál késő estébe-éjszakába nyúló koncertjei sem adtak kevesebbet, mint az évekkel korábbiak. Most is az a zene szólt, amibe a mi életünk szorult bele.


Tölcsért csináltak a rezekből


A Csík Zenekar az elmúlt tíz meg egy évben nem nagyon tudott kimaradni a csángó fesztivál programjából, csak ha tényleg nem értek rá, vagy esetleg a mértékletesség indokolta a távolmaradásukat.  Az ország kétségkívül legnépszerűbb népzenekara – remek popzenészek, na – 2006 óta hetedszer lépett fel itt, az idén is táblás ház előtt, és amint azt már egy évtizede megszokhattuk, a Jászság Népi Együttes (JNE) is társult a produkciójukhoz. Augusztus 10-én, csütörtök este a szabadtéri színpad meghosszabbított „deszkáin” háromszor perdültek a hazai táncosok a szívesen látott banda elé. Régi barátság és munkakapcsolat az övék: a jászberényi táncháztáborokban kezdődött, A kor falára című közös előadással folytatódott, és a kölcsönös tisztelet Csík Jánosék rakétaszerű felfutásával sem kopott.


A Csík Zenekar egy híján harminc éve népzenél, és az egész népét tanítja, nem középiskolás fokon, de kellett egy Quimby-szám, amelyik valószínűleg nyom nélkül hullott volna ki az idő rostáján, ha ők nem nyúlnak hozzá, de hozzányúltak, és olyan szerencsésen, hogy megkapták érte Kiss Tibi fele királyságát és az egész Kossuth-díjat. Az elmúlt esztendőkben a vendégzenék mellett hozták magukkal a zenészvendégeikeit is; Lovasit, Kiss Tibit, Pressert, Ferencziéket és Rúzsa Magdit láthatta az oldalukon a berényi publikum. Ebben az évben a Tölcséres Bandának jutott ez a hálás szerep, és méltán, mert k.vajó rezesek, alig kisebb létszámban, mint a Csík Zenekar, és rezesbandák is játszottak régen a népi mulatságokon. A Tölcséres Banda olyan halottasház-feelingben húzott a New Orleans-i St. James infirmary bluesban (Senki nem ért semmit), és úgy repítette vidáman valahová a Zagyva fölé a Csillag vagy fecskét (Kispál és a Borz), hogy azzal ünnepélyesen besorolt a klinikailag tesztelt, legális tudatmódosítók közé.

 

alt




A koncert jól szólt, a helyére került mindenki, a közönséget népdaléneklésre fogták, és a Csík Zenekarban van még annyi, hogy bármikor zsebre tegye a poppal összesimított népzenére fogékonyakat, és könnyedén odébb pöckölje az ortodox fanyalgókat. A Búvóhelyért (Quimby) és az Apa kalapjáért (Cseh Tamás) pedig legalább két nagy hátbaveregetés jár.


Női szakasz



A „csíkos” csütörtök éj a JNE Víz utcai bázisának alkalmi színpadán folytatódott, női táncházzenészekkel, akikre a Csík Zenekar férfi tagjai is kíváncsiak voltak egy darabig. Tizenhárom finoman hangszerelt csajt számláltam, közülük Salamon Beát, a Méta hegedűsét és Pék-Dudás Zsuzsit, a reneszánsz ruhába bújt, kecskedudás-nagyszájú műsorközlőt sikerült azonosítanom. „Azt mondták, álljak ki a színpadra, és azt csinálok a dudáimmal, amit akarok” – kezdte Zsuzsi, és vágott rá az asztalokra egy jó nagyot, melyek körül többségében pasik ültek.


A lányok muzsikáltak sokfélét-sokfelől, magukból és maguknak. A nő, ha ráhangolódsz, az összes instrumentumon lejátszik a lábadról. Az úri közönség java azonban ügyet sem vetett rájuk, muzsikálhattak akármennyi női plusszal („Nekem megvan rajtad az a bizonyos plusz, de azért nem vetem meg a szívedet se.”), ez is csak ugyanolyan népzene, nem valami „leányformát öltött vihar”, gondolhatták, ami kitűnő kísérője az itallal könnyített vagy nehezített társalgásoknak.


Hendrix kalotaszegi tripje


A másnapi, a péntek éjszakai buli a Víz utcában állat volt. A racka, ugye, egy állat, a Ferenczi György és a Rackajam egy baromi jó zenekar, a barom is állat, alapesetben, és Pál István Szalonna meg a hegedűje egy  magasan szárnyaló madár, szóval, még egy állat, akkor az összesen három állat, és a tetejébe’ állati jó hangképbe keretezték a népies rock and rolljukat, vagy micsodájukat. Aki még nem látott népzenére guruló, bluesos jam sessiont, bánhatja, ha kihagyta. Ferenczi Gyuri és az ő rackái egy éven belül harmadszor jártak Jászberényben, Szali, a király pedig akár ide is költözhetne annyiszor játszik itt.


Ferenczi György szájharmonikás, hegedűs, énekes eredetileg egy életre szóló blues-soul-funky bérletet váltott, aztán a népzenében is megtalálta Istent, és vele minden ördögét. A koncertműsoruk felét meg Szalonnától tanulták. A másik felét meg Jimi Hendrixtől, James Browntól, Marleytől, Petőfitől és Deák Bill Gyulától gyűjtötték.


Előbb James Brown fergeteges Get up-jának pár taktusától rúgod ki az asztal lábát (a serdületlenebbek kedvéért: ez a „gerappa”, annak a híres Renault Clio-reklámnak a zenéje), és utána egy másfajta förgeteg, a funkyval egybefolyó, nem kizárólag népi hangszereken előadott népi muzsika ráncigál le a székedről. Ferenczi szerint, Hendrix, még Woodstock előtt, az egyik este akkorát repült az aktuálisan beszerzett anyagtól, hogy korán reggel a Kalotaszeg központjában, Bánffyhunyadon ébredt. Hallott egy kalotaszegi hajnalit, és rögvest megírta a sajátját, a Little Winget. Ilyen egyszerű ez, el is játszották mindkettőt, hasonlítottak. A párhuzamosok nemcsak a végtelenben, hanem a Rackajam zenéjében is találkozhatnak. Néha esik az eső, még sincs sár.


Thunderstruck


Harmadnapra, szombat éjféltájra föltámadott az is, aki napközben ezerrel tolta, mert mulatni, tombolni és sikítani akart a Parno Grasztra. A paszabi cigányzenekar – ráírták a lemezborítójukra is, nehogy bárki tévedésbe essen: autentikus cigány népzene Magyarországról – a harmadik egymást követő csángó fesztiválon aratott messzire hallatszó sikert. A Víz utcai emelvényt már tavaly a szabadtéri színpadra cserélték, és ezúttal is ott gyűltek a lábaik elé a rajongóik.


A Parno Graszt mainstream és lakossági lett, hasonlóan a Csík Zenekarhoz, sőt, bizonyos szempontból még inkább. A bevált számlistán nem igazán változtattak, minek is, ha ilyen halálbiztosan veszi-viszi mindet a közönség. Elsőrangú jókedvcsinálók, bomlottak a dalaikra és a táncaikra az ifjak, még a zenekartól független, gyengébb megszólalás sem vett vissza a tizen-huszonévesek lendületéből.

 

alt

Fotó: Koczkás György




Nem lenne tanulság nélkül való megkérdezni ezeket a lányokat, fiúkat, hogy mit gondolnak a cigány kultúráról, belenőttek-e ők is az elutasításba, az előítéletekbe, vagy nem számít, tesznek rá, csak kapaszkodni akarnak ennek a vágtató Fehér Lónak a sörényébe. A kirekesztő prüszkölést meghagyják a kevésbé felvilágosultaknak.


Annyi szent, ennek a fesztiválnak a koncertjáró derékhada megbízhatóan ácsingózik a Parno Grasztért, meg is kapták tőlük az első ráadásban az AC/DC Thunderstruck-jának kezdő gitárriffjét, tökéletes tempóban! Megdöbbentő mennydörgés volt.


Kun Tibor


Hír megosztása