2017-06-29 09:41:00

 

A kedvenc hetilapom színikritikusa legutóbb, egy Bernard Slade-darab bemutatója kapcsán arról értekezett, hogy vannak olyan világsikerű színpadi szerzők, miképpen az ősz kanadai mester, akik meleg vízben és spanyolviaszban utaznak. Egyiket sem kell már feltalálni, de elég jól meg lehet élni belőlük. Kell hozzá nagyon tudni egyet s mást, például minimum eminensnek lenni a kreatív írás kurzuson. Biztos kéz szükséges ahhoz, hogy cseppet sem véletlenszerűen válogatott klisékből, közhelyekből és kiszámítható fordulatokból, a történet eleje és a vége nagyjából mozdíthatatlan, sikerre vihető, kommersz színpadi művet rakjon össze valaki. A kommersz az angol, de főleg az amerikai színházban távolról sem olyan lesajnáló kicsengésű jelző, mint nálunk. És ezekhez a sikerdarabokhoz nagyon kellenek a jó színészek is, mert nélkülük nem csilingel a pénztárgép.

 

Bernard Slade hosszú évtizedek óta műsoron tartott, kétfelvonásos Broadway-vígjátéka, a Jutalomjáték világszerte bejött a színházba járó népeknek, és sikerfilm is készült belőle.  Az itthoni felújításakor sem kellett mást tenni, mint Ungvári Tamás remek fordítását professzionális kezekkel (rendezte a Kossuth-díjas színházi direktor és egyetemi tanár Szirtes Tamás) és kiváló komédiásokkal színpadra állítani. A budapesti Játékszín előadását (Szent) Iván napján a jászberényi szabadtéri színpad sokszázas közönsége láthatta, és örömtüzek ugyan nem lobbantak fel a nézőtéren, de az előre borítékolható siker megvolt. A Kossuth-díjas Gálvölgyi János és művészkollégái azt hozták, amiben a legjobbak: vígan játszottak. Játszottak poénok közt haldokló, kicsit szomorkás clownt, visszakanyarodó exfeleséget, csak néhány másodpercig nevelt fiút, milyen volt-szőkeségű, kevés ruhás nőket, ügynököt, de nem az ő halálát, és egy dögösen bicegő doktor nénit. Sem a nyakba akasztható hőség, sem a Zagyva-parti békák dala, sem a távolban kiáltozó részegek nem zavarták őket, szórakoztattak, ahogy csak bírtak.


A sztori magva, hogy Scottie Templeton, a népszerű show-biznisz veterán (Gálvölgyi János) sikerekkel és nőkkel tarkított, vicces-boldog-felelőtlen életet él, amikor megtudja, hogy halálos beteg. „Neked azt mondta a doktornő, hogy beütött a ménkű? Ezt merte mondani? Nekem azt mondta, hogy rákos vagyok.” Három hónap haladékot kap a haláltól, visszanézheti, mi volt meg neki az életben, hagy-e valamilyen nyomot maga után. Rájön, hogy bizony keveset, de akkor már kalap, kabát. „Ha csak tehetséges emberekkel vettem volna magam körül, elég magányosan telt volna az életem.”


A színpadi történések keretét a főszereplő családtagjainak, barátainak és ismerőseinek tisztelgő visszaemlékezései adják, Scottie pedig játszhat, boldogan és jutalomból. Hajdanvolt felesége, Maggie (Hernádi Judit) és fia, Jud (Nagy Sándor) beállítanak hozzá, de nem tudnak rendezni semmit a régi rendetlenségekből. Az ügynöke, Lou (Barabás Kiss Zoltán), az orvosa, dr. Petrelli (Tóth Enikő) és két barátnője, Sally és Hillary (Lévay Viktória és Fábián Anita) rendszeresen beront a lakásába, de tőlük sem lesz összerendezettebb a férfi, és ügyet sem vetve a bajra, fölényesen lazul tovább. Aztán persze jön a vég, nincs kibúvó, vagyis lehet, hogy mégis van, én legalábbis éreztem itt egy kis „balladai homályt”, mert nem bomlott ki minden részlet egészen. Meglehet, távol ültem Déryné deszkáitól, vagy a söröspoharammal babráltam éppen. Gálvölgyi függöny előtti, letolt nadrágos „bohóctréfáját” meg végképp nem tudtam mire vélni.


A lényeg, ha meghal egy barátod, elveszítesz egy barátot, de ha te halsz meg, az összes barátodat elveszíted. Jó tudni.


Kun Tibor

Fotó: Jasznaplo.hu/Bíró János