Egy fiatalember sorsa az 1950-es években – dr. Válenti Béla története

 

2017-01-12 16:40:04

 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezete Jászberényben is fontos volt 2016-ben. Sok ember számára azonban a büntetés, a megtorlás csak 1957-ben következett el, voltak akiket csak hónapokkal később vontak jogi, bírósági eljárás alá, s szabtak rá ki büntetést. Dr. Válenti Béla 1956-ban Pécsen volt másodéves orvostanhallgató, s a forradalmi napok aktív résztvevője.  Története azonban Jászberényben kezdődött, s a sors akarata szerint itt is ért véget 2006-ban. Közben azonban sok furcsaságot hozott számára a történelem.


- Gyermekorvos akart lenni, de előbb egy nagy vargabetű következett életében.


- Valóban körömszakadtáig ragaszkodtam elhatározásomhoz. A Lehel vezér Gimnáziumban érettségiztem, de utána természetesen nem vettek fel az egyetemre.


- Miért természetesen?


- Az 1950-es évek bizony sötét korszak volt. A tanárok akkor sem voltak angyalok. Gyönyörű javaslatot írtak a gimnáziumban, de rárajzoltak a káderlapomra egy X-et.


- Ez mit jelentett akkor?


- Kulákot jelzett. Így nem jutottam be az egyetemre.


- Ez bizony nagy gonoszság volt a gimnázium akkori igazgatójától. Mivel érdemelte ki?


- Személyes bosszú volt ez, hiszen apám tisztviselő volt, nem kulák, nem gazdálkodott. Bosszúból elvágták az utamat. Volt egy gyermekcsíny, amit nem én tettem, de becsületből nem árultam el az osztálytársamat. Hát ezt a keresztet kaptam érte.


alt- Elment dolgozni?



- Nem mentem, elhelyeztek. Akkor mindent mások döntöttek el. A TEFU-hoz helyeztek, itt Jászberényben. A városi kórház akkori igazgatója, Kardos doktor segített rajtam. Felvitt Pestre, bementünk az egészségügyi miniszterhez. Elmondta neki: Képzeld ezek a hülyék nem vették fel az egyetemre a DISZ-titkáromat. Néhány nap múlva jött az értesítés, másnap reggel nyolckor a pécsi egyetemen kell lennem. A tefus vezetők még azon az éjjelen minden papíromat elkészítették, és egy teherautóval felvittek Pestre, a Déli pályaudvarra, így reggelre Pécsen voltam. Ez 1955. október 6-án esett meg velem.


- Milyen volt az egyetemen?


- Hatan voltunk, akik ilyen miniszteri közbenjárással kerültünk az évfolyamra. Ekkor már nem volt olyan szigorú a káderpolitika, egy kicsit engedtek a gyeplőn, így értelmiségiek, tisztviselők gyerekei is tanulhattak. Két év telt el, majd 1957. június 30-án letartóztattak.


Egy vaskos könyvet ad a kezembe, mely a pécsi ’56-os események összefoglalója. Válenti Béla neve több oldalon is szerepel. Október 22-én a diákparlament ülésén 11 pontos követelést fogalmaztak meg. Az orvosi kar MEFESZ titkára lett. Nyilatkozatokat, felhívásokat, röplapokat, gúnyiratokat szerkesztettek társaival, s ezeket a pécsi rádióban Ő olvasta be. Röplapokat terjesztett még decemberben is. A lelkes diákok azt hitték, azt remélték, egy jobb világot formálhatnak. Tévedett! A népi demokratikus államrend ellen, folytatólagosan elkövetett izgatásért 2 évet kapott. Az ország összes egyeteméről kizárták.


-Ma ’56 megítélése igencsak változatos - vetem közbe. Erre azt mondja csendesen: - Tetszik tudni, a forradalmat a lelkes egyetemi ifjúság és a munkások csinálták. Mindenki más csak később jött. Ezt tudnia kell mindenkinek!


Aztán arról mesél, hogy egykori egyetemi társaival Pécsen évente összejönnek. Igazán csak ők tudják mi is volt ’56, azt a hangulatot szavakkal a mai nemzedékeknek nem lehet elmondani. Végül minden évfolyamtársa elvégezte az egyetemet, van aki külföldön találta meg a boldogulást.


-  Hangospusztán – ahová a „beutalást” kaptam -  találkoztam két kisöreggel – meséli.  - Az egyik 82 éves volt és 7 évet kapott. Kérdeztem, hát miért? Álomlátásért! Hát az meg mi volt? Elmesélték, hogy a két öreg a templomból jött kifelé, és egy spicli kihallgatta, mit beszélnek. Gyorsan lecsukták őket. A falujuk közepén, két szép nagy házban laktak, amit kinéztek téeszirodának, így pillanatok alatt el lehetett foglalni az üressé vált ingatlanokat. Hát akkor ilyen világ volt.


- Mit csinált Hangospusztán?


- Egészségügyi „dolgozó” voltam a két egyetemi évemmel. Ez rabgazdaság volt, ahol malacokat tartottak, gabonát, takarmányt termeltek. Volt főagronómus is. Egyszer kiadta nekem, hogy kell neki 7 olyan rab, aki éjjel nem tud aludni. Minek az a sok, kérdeztem? Kukorica vetőmagot is termeltünk, martonvásári hibridet, ami akkor újdonságnak számított, nagy volt iránta a kereslet. Lopták, ahol csak érték. Az ott dolgozók, de az őrség is. Csak a rab nem tudta ellopni, hiszen nem tudta volna eladni. Így a vénemberek őrizték a raktárakat.


- Meddig tartott ez a kitérő?


- 1957. június 30-tól 1959. április 4-ig. Ezalatt voltam börtönben Pécsett, Márianosztrán, Pesten. A végén volt a hangospusztai „beosztás”. Rengeteget dolgoztatták a rabokat, napi 12 órákat. Én voltam a lókórházban a kedvesnővér, de mezőgazdasági napszámos is. Egy parasztemberhez osztottak be, akitől megtanultam hogyan kell előkészíteni a szerszámot, hogyan kell tempósan dolgozni, hogy haladjon is az ember, de ne fáradjon ki rövid idő alatt. A favágás fortélyait szintén volt szerencsém elsajátítani. Máskor a disznókat őriztük egy agronómussal, aki szintén „tanulmányúton” volt. A kutyánk remekül terelte a malacokat, én meg ültem az árokparton és olvastam.


- Honnan szerzett könyveket?



- A börtönöknek remek könyvtára volt. Rabok kezelték, értettek is hozzá, vigyáztak is rá. A világirodalom remekei mind megvolt.


- Hogyan szabadult ki, jó magaviseletért, vagy éppen április 4-e ünnepére?



- Amnesztiát kaptam. Előtte már éreztük, hogy változás történik. A politikai rabokat összekeverték a köztörvényesekkel. Állítólag a politikai táborokat is megszüntették 1958-ban. Karácsony táján a koszt is javult, tejeskávét kaptunk reggelire. Sejtettük, hogy valami történik körülöttünk. Hangospusztán 1959 tavaszán nagy influenzajárvány volt. A rabok mind lebetegedtek, 40 fokos lázzal. Nekem meg ehhez 20 kalmopirinem, meg 20 algopirinem volt. Négyen nem voltunk betegek, egész éjszaka vizes lepedőket cserélgettünk a betegeken. Amikor jött a hír, hogy április 4-én mindenki hazamehet, már senkinek nem volt láza.


- Hazajött Berénybe?


- Nem tanácsolták, mert tudni lehetett, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek. Így a hídépítők mellé szegődtem el kubikusnak. Jártuk az országot, hol itt, hol ott dolgoztunk. Mivel nem voltam szakszervezeti tag, két hónap múlva kirúgtak. A Világítástechnikai Vállalatnál, Zuglóban lettem raktári segédmunkás. A főnököm volt a párttitkár és egyben a szakszervezeti titkár is. Nagyon segíteni akart nekem. Kitalálta, hogy szakmát kell tanulnom. Huszonhárom éves ekkor már elmúltam, így lehetetlen dolognak tűnt. Mérlegkészítő szakmára javasolt. A jászberényi Műszeripari Szövetkezet vett fel tanulónak, így kerültem vissza a városba. A Kállai Éva Technikumban tanultam, ahol nagyon alapos, jó mérnökök tanítottak, remek iskola volt. Csak a tudás számított náluk, nem a káderlap. A technikummal együtt a KIOSZ-nál a mérlegkészítő-mestervizsgát is letettem.


- A Műszeripari Szövetkezetben meddig dolgozott?


- 1959-től egészen ’65-ig. Az történt, hogy 1965-ben a szövetkezetnek gyengeáramú elektromérnökre volt szüksége, és engem akartak beiskolázni. Az Oktatási Minisztériumban viszont sikerült elérnem, hogy feloldják a kizárásomat. Nagy nehezen, de a budapesti orvosi karra kerültem, ahol négy év múlva, 1969-ben diplomáztam.


A dr. Válenti Bélával készült interjú 2006. április 29-én a Jászkürtben teljes terjedelmében megjelent. Ekkor kapott Pro Urbe Jászberény kitüntetést.


2006. szeptemberében, 70 évesen halt meg, sírja a Szent Imre temetőben van.


Kiss Erika


Hír megosztása