2016-05-11 16:11:36

 

A naptári év ötödik hónapja számomra a jóízű remény időszaka. A szerenádozókat, ballagókat látva-hallva újból farmerdzsekis, ügyetlenül borotvált, néha idétlenül csókolomozó tizenévessé válok.


Igen, tinivé, aki ha nem is hangoztatja lépten-nyomon, hogy „Ide nekem az oroszlánt!”, bízik abban, hogy szorongásai, erőfeszítései eredménnyel járnak. Olyan emberré leszek újból, aki a ballagási tyúkhúsleves fölött új kalandokról, felfedezésekről álmodozik. Májusban én vagyok az az érettségi tételeiből ki sem látszó eltévedt stílusikon (sötét nadrághoz fehér zokni), aki a cél érdekében le tud mondani szabadtéri koncertről, régóta várt focimeccsről. Akinek elnézik, ha ingerült, mert nagy dolgokra készül. Aki kontrafékes Csepeljén olcsó sportcipőben száguldva amolyan megkésett diszkont-Julien Sorelként szagol bele a kicsiny, kacskaringós utcák gyümölcsfás-vágott füves levegőjébe, és gondolja, hogy most rajta a sor.


De én vagyok az is, aki tudja, hogy alázat nélkül egy métert se, ezért imához térdel, nem ámításhoz. Aki nem rutinból, kamuból, unalmas marketingpanelekkel, hanem tudással akarja megoldani a feladatait. Akinek a túlzottan magabiztos gyanús. Akinek a készüléssel teli várakozás az ideális, és aki hisz abban, hogy a göröngyösből lesz az egyenes. És így van, ilyenkor még nem az enyém az a Deák Bill-sor, hogy „eddig még bármiben hittem is, mind tönkre ment.”


Persze évente egyszer te is elmúlsz, kedves május. Nem baj, így is örülök neked. Jó, hogy vagy.


P.T.