2016-05-05 10:38:05

 

Az angol írónő, Virginia Woolf arra törekedett, hogy regényeiben érzékelhetővé tegye a tudat hömpölygését és megragadja a gyorsan tovatűnő benyomásokat. Legismertebb hőse Orlando, a költői és vadul szerelmes időutazó, akinek élettörténetét 342 éven át követi, miközben a szereplő csak húsz évet öregszik, és férfiból nővé változik. A mű színpadra alkalmazását a debreceni Csokonai Nemzeti Színház vendégjátékában láthatta a Főnix Fészek Műhelyház közönsége, április és az évad utolsó előadásaként. A monodrámát a román Anca Bradu rendezte, a címszerepet Sárközi-Nagy Ilona játszotta.
 

Orlando egy híres angol nemesi család sarja, irodalmi ambíciókkal. Nagy művének, a Tölgyfának megírása egész életén keresztül húzódik. 1586-ban, tizenhat évesen kezd ismerkedni a nagyvilági élettel; I. Erzsébet királynő kegyeltje, egy orosz nemes kisasszony, Szasa Romanovics szerelme, konstantinápolyi követ, herceg. Rosina Pepita táncosnővel készül házasságra lépni, amikor az esküvő reggelén, harminc évesen nővé változik. Nőként kutatja tovább az élet titkait. Szakít a civilizációval, majd visszatér Londonba mint Lady Orlando. A XIX. században férjhez megy, gyereket szül. 1928-ban, harminchat éves ekkor, megjelenik a könyve, a Tölgyfa. Orlando író lesz.

 

Nem az idő kíméletlen sebessége a fontos, hanem azok a pillanatok, melyeket érdemes megélni. Sárközi-Nagy Ilona (Micsoda arc, micsoda szemek, micsoda intenzitás! A magyar Uma Thurman lehetne…) szaggatott képekben, nagyrészt egy testhez simuló, fekete kezeslábasban, színészt próbáló fizikai munkával formálta meg a szenvedélyes, hosszú álomba merülő Orlandót. Gesztusai, mozdulatai és a rámpával megnyújtott színpadi dobogó háttérfalain hullámzó, vetített térkompozíciók a metaforák erődemonstrációját jelentették.


Gyógyulunk, amikor álmodunk? Halál a vége mindennek… A bujaság keselyűje verdes a  vállunkon. Elviselhetetlenebb az egyedüllét, ha előtte szerelmet vallottak. Minden csak külsőség a belső utazáshoz képest. Az ember, se nem férfi, se nem nő, az e-m-b-e-r sóvárogja az életet, a szerelmet, a társat. Ösztönösen, nyersen, az igazság kimondásának vágyával. Átkozottul nehéz az élményeket szavakba hajtogatni. A költészet, a szépirodalom kín. Akinek pénzt hoz fájdalmas éneke, megfogta az időt, és nem engedi megszökni.
         

Kun Tibor

Fotó: csokonaiszinhaz.hu