2016-03-21 10:30:08

 

 

 

Miért is? Azért, mert olyan ember írta, aki látott már tizenévest, és ezt a tapasztalását a kötet írása közben sem felejtette el. Olyasvalaki, aki része annak a számomra Lackfi János vagy Nyáry Krisztián nevével jelzett vonalnak, amely a kultúrát (művészetet, irodalmat) a hétköznapok részévé kívánja tenni.

 

 

Nényei vállalkozása nem kis feladat. A középiskola kilencedik osztályában tárgyalt irodalmi művek jelentős részéről, az antikvitás irodalmáról próbálja bebizonyítani, hogy az bizony nem unalmas tananyag, hanem igenis izgalmas, 2016-ban is érvényes és értelmezhető művek összessége. Az emészthetőséget már a puha kötés is jelzi. A nyugati tudományosságban komoly hagyományai vannak annak, hogy fajsúlyos munkákat nem keménytáblába öltöztetnek, nálunk még nem annyira – akárhogy is nézzük, jó az irány. A kiadvány címben, grafikáiban is szellemesen reflektál 2015 „Csillagok háborúja”-őrületére.

 

 

A könyvet jegyző tanár-irodalomtörténész-drámaíró fiatalokat megszólító beszédmódja hiteles. Nick Hornby írta, hogy a fiatal tanár nagy előnye az idősebbekkel szemben a diákokéhoz hasonló ízlés a zene és a focicsapatok tekintetében. Nos, 2016-ban a kommunikációs szokások ismerete a legmeghatározóbb, és ebben a tekintetben sem találhatunk fogást a szerzőn. Ahol kell, ott megjelennek az emotikonok is, vagy éppen a korosztály internethasználatának ismeretét bizonyító kiszólások. Az pedig, hogy a tárgymutatóban az antik költők mellett felfedezhetjük Dr. Csontot, Egerszegi Krisztinát, Terence Hillt, Columbót és Batmant, Coelhót, valamint „A gyűrűk ura”, „Trónok harca” és „A helyszínelők” címeket, jelzi,  Nényei tisztában van a fiatalok kultúrafogyasztási szokásaival is, és nem kevés erőfeszítéssel próbál egymástól távol lévő korokat közelíteni.

 

 

Újabb, vállveregetést érő tulajdonsága a munkának az, hogy a ritkán látott, 14+-os életkori besorolást precízen tartja az író. A korosztályt érintő dolgokról ízléssel, de mindenféle prüdéria nélkül ír. Sem kis felnőttnek, sem pedig nagy gyereknek nem tartja az olvasót. Néha olybá tűnik, leveszi a terhet a felvilágosítást végző biológiatanárok / kortárs segítők vállról, de azért nem kell megijedni, a könyvet nem dr. Veres Pál kései utódja, hanem egy biztos értékítélettel bíró, felkészült irodalmár jegyzi. Kikezdhetetlen szakmai alapok társulnak pontos fogalomhasználattal; tetszik-nem tetszik, de nem ússzuk meg időmérték és stilisztikai alapozás nélkül. Mindez nem a diákok ellen, hanem értük történik, minden ellenkező híresztelés ellenére.

 

 

Kitűnően működik a szövegben az önreflexió és az önirónia, a képzeletbeli jó- és rossztanulónak írt kiszólások sorozata. Mindezek megmentik a szerzőt attól, hogy a saját molyrágta kardigánjába beleszoruló szobatudóssá váljon, ellenben a felszínes olvasónak felkínálja, hogy komolytalannak tartsa. Ugyan nemzeti sporttá vált kiragadott Lackfi-szövegektől rettegni a közösségi médiában, és ez a veszély jó eséllyel fenyegeti Nényeit is, nem kell őt félteni, bátran dacol Odüsszeuszként a szövegtengerben, és különben is, akinek van füle, meghallja, amit meg kell.

 

 

A botcsinálta recenzor számára különösen erősnek bizonyultak azok a részek, amelyek a mesék világáról bontják le az idők folyamán rárakódott cukormázt – szívszorító olvasni arról, hogy a „Jancsi és Juliska”-történet mögött milyen szociális-egzisztenciális problémák áll(hat)nak, de a Hófehérke-sztori beavatástörténetként való olvasata is felettébb izgalmas. A Catullusról szóló bekezdések pedig egyszerre keltenek mosolygós nosztalgiát az egykor latint tanuló diákban, és adnak számára megerősítést. Közel húsz éve ő volt az, aki a gimnáziumi érettségi írásbeli részének megtekintése után egy bombariadó miatt az alma mater előtti parkban hallott tanárától arról, hogy a költészet neoterikus mestere már-már gusztustalannak számító témákról írt, ha éppen nem gyűlölt és szeretett.

 

 

Hogy Nényei műve ércnél maradóbb lesz-e, ma még nem tudni, én mindenesetre szorítok neki és a beígért folytatásnak. Az biztos, hogy a szerző megcselekedte, amit megkövetelt a haza (és a szakmai tisztesség), és ez nagyon nem kevés.