2015-12-23 14:31:10

 

Van rá szó, van neve és van, aki tud mit kezdeni vele. Harminc év elteltével megírja, kiönti magából a felülírhatatlan fájdalmat. A hideg csendből jön elő valami rettenetes, és jön vele sok nehéz titok, hogy végül mind az összes felemeljen egy fehér műanyagszékről, ahová lerogyasztott, mert így van rendjén. Egy élet kell, amit érdemes élni.


Péterfy-Novák Éva tragikusan őszinte blogjából könyv – Egyasszony – lett, a könyvből színházi előadás született.  A darabot Tenki Réka, a Nemzeti Színház tagja játszotta november 26-án a Főnix Fészek Műhelyházban.


Az író, diósgyőri fiatalasszonyként, a nyolcvanas évek derekán adott életet első gyermekének, Zsuzsinak.  A kislány a szülés során rendkívül súlyos mentális sérüléseket szenvedett. Zsuzsi édesanyja háromhavi kozmetikusi fizetését adta oda nőgyógyászának, aki siettette a szülést, mert nem akarta lekésni a főnökével megbeszélt teniszmeccset.
 

 

Az anyát, miközben küzd az egyre rosszabb állapotba kerülő lányáért (a zöldséges azt mondja a kicsire, hogy „csak ilyen bénán tud sírni?”), a mérnök férje veri.  Szándékosan oda üt, ahol majd másnap nem látszik. Családon belüli erőszak? Ó, nem, dehogy, ez a férfiak világa, ahol nőknek megvan a helye… A nő második terhességét megszakítják, Zsuzsit gyermekotthonba helyezik. Válás.  Új szerelem, új házasság, amelyből egy egészséges kisfiú, Zsombor születik.


Zsuzsi hét évvel éli túl a világra jöttét. Temetése előkészítésekor István, az apa, a volt férj az édesanya legjobb barátjává szelídül. Zsombor szereti a nővérét. A testvérek szeretik egymást, így van rendjén.


Nem értjük a csendet, elbizonytalanít. Amikor Tenki Réka a fehér orvosi váró díszletében elmondta az utolsó mondatát, és bement a paraván mögé, a közönség nem moccant. Vége? Lecsengett valami? A belső tengeren elmúlt a hullámverés?


A fiatal színésznő megdolgozott ezért a csendért. Mintha hirtelen az összes gondolat a semmiben keringett volna. Így fájhat, igen. Csak arra vágyunk, hogy valaki megöleljen.


Olyan helyen ültem, ahonnan láttam, amint Tenki Réka egy pillanatra elmosolyodott a takarásban. Várt egy keveset, és kilépett meghajolni.


Kun Tibor

Fotó: Szalai György