2015-12-18 12:52:25

 

Először egy bakonyi hadgyakorlaton találkoztam Hajnóczy Péter (1942-1981) írásaival. Utászok voltunk Szegeden, de ezeket a robbantgatós baromságokat mindig jó messze ettől a szerelmes várostól sózták a nyakunkba. A katonai sátrakban dobkályhákkal fűtöttek, és éjszakánként egymást váltva kellett őriznünk a tüzet, a hazát, vagy amit akartok. Illés Barna barátom, Göd renitens ajándéka a Magyar Néphadseregnek, hozta magával erre a „kirándulásra” Hajnóczy összes műveit. A kötetet elkunyeráltam tőle, hogy amikor majd engem ráz fel valaki álmomból, olvashassam a hálózsákban ülve, katonai tréningruhában meg becsempészett pulóverben; és oda-odapillantva figyeltem a kályhát, ami rohadtul nem akart melegíteni a beletuszkolt szurkos parkettadaraboktól.


A katonaság után megvettem a könyvet, de a végére évtizedekig nem jutottam el.  Dolgozhatott valami bennem a gyűjteményes kötet utolsó darabja, a Latinovits Zoltánnak ajánlott dráma, a Dinamit ellen. Nyilván a seregben egy életre elegem lett a robbanóanyagokból.


December 2-án este, a Főnix Fészek Műhelyházban pótoltam a kimaradt részt. Az 1987-ben alapított Vasvári Játékszín Dinamit-előadását láttam, amit otthon a dráma kézbe vétele követett. A színház harminc percbe sűrűsödött Gergye Rezső népművelőnek, a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központ igazgatójának játékában. Az olvasás elhúzódott.


Hajnóczy Péter harminckilenc évet élt, májzsugor végzett vele. A nyolcvanas évek új prózai törekvéseinek előfutáraként tartják számon. Nemzedéke élményét alkoholfüggőségével küzdve építette be szövegeibe. Gyermekkorát állami nevelőotthonokban töltötte. Első kötete megjelenésekor, 1975-ben még fizikai munkából tartotta fenn magát. A „fájdalom fenoménje” volt, aki jóvátehetetlenül a pokolra szállva küldött szívszorító üzeneteket.


A Dinamit Közép- vagy Kelet-Európában játszódik. A narrátor idősebb férfi. Cinikus és érzelmes, gyakran változik át egy félrészeg fiatalemberré. A narrátor a művészetről, a fiatal férfi mindenféléről fecseg. Árnyak mindenütt. Húsz évvel ezelőtt hét, dinamitot szállító katonai teherautó felrobbant. Levegőbe repült az utca, a házak, a katonák, az utcában lakó vagy ott járó emberek… Egy tizenkét éves gyerek dobott benzines palackot az autókra, vagy lőtt a dinamit közé? Árnyak vagyunk, már nem élünk, netán nem is éltünk soha. Az árnyak félnek a dinamittól.


Kun Tibor