2015-10-31 19:53:44

 

Küldj egy jelet, O., bármekkorát, csak küldd, lentről felfelé, és hajlandó vagyok újra, gombóccá gyűrött gyomorral, két sorral mögéd ülni, ahogyan a Főnix Fészek Műhelyház utolsó októberi előadásán, a mozi nagytermében, kényszerűségből és bolondul szerelmesen tettem. Mindeközben a színpadon a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a Kossuth-díjas Csákányi Eszter és két hibátlan zenész, Wagner-Puskás Péter zongorista és Kovács Norbert ütőhangszeres játszott.


Az Akit az istenek szeretnek című estjére a színésznő egy filmforgatásról érkezett. Fáradtságát testhez-lélekhez simuló dalokkal és emberes adag öniróniával feledtette. Ma úgy vagyok, hogy jól vagyok, és messze vinnélek, kezdte. A nők messze visznek. Szívdarabokkal a táskájukban járnak az utcán. Igyunk a nőkre, igyunk a nőkkel!


A fenébe, a szemeid, O.! A fekete körömlakkod, a fehér pulcsid, a fekete dzsekid, a fekete harisnyád! Megőrülök érted, ha a szavaid a szívemet pofozzák, akkor is… (Szia, helló, ennyit engedtél az előadás előtt. Utána, a széksorokból való kiaraszolás közben, melléd kormányoztam magamat. „Nem bírtad ki?” – néztél rám egy pillanatra. „Beszélhetünk?” – így én. „Nem” – így te, és vissza se fordultál, úgy siettél át a hídon az autódhoz.)

 

Csákányi Eszter nő egyszer, nő hétszer, huszonhétszer. Nőből színész, színészből nő. Olvassa, mi a kotta a férfiakkal és önmagával.  Ismert popdalokat (Jazz+Az, Hungária, Kispál és a Borz) ízesít újra, de az édesapja színésznemzedékének slágereibe is beleszikráztatja az egyéniségét. Rajongva szeret egy zongorát, nem bántja a kora, feljebb lép, rendbe hozza a szívét. Megesik, hogy neki sem megy. Egyszer a kocsijában ült, amikor egy fiatal fiú benézett hozzá, és felkiáltott: „De csúnya!” Erre ő habozás nélkül visszavágott: „A színésznőt a színházban kell megnézni!”


Megnéztem. Sokszor csak a hangját hallottam, a szemeim minduntalan átsiklottak a színpadról a profilodra, O., mert erről az oldaladról is lenyűgöző vagy. Magaddal tapétáztad ki mindenemet. A szívverésedet a mellkasomban éreztem. Full kontakt, full őrület.


A címet, Heltai Jenő verssorát (Akit az istenek szeretnek / Örökre meghagyják gyereknek) a Belga is felhasználta, s az a számuk, az Ovi, ahol ezt a gondolatot megdolgozták, Csákányi Esztert sem hagyta érintetlenül. És pikk-pakk elreppelte. „Nem tudok leállni, nem tudok leállni, muszáj az oviba bejárni.”


Nem tudok leállni, nem adlak fel…


Kun Tibor
Fotó: Szalai György