2015-09-18 10:44:48

A Szikra Galériában, a Hónap műtárgya sorozat keretében Vuics István (1912-2001) két festményét is megismerhette a művészetszerető, értő közönség. A galéria tulajdonosa, Szikra István elmondta, hogy a képeket egy szolnoki kereskedő ajánlotta a figyelmébe azzal a megjegyzéssel, hogy az MSZMP pecsétjével vannak azok ellátva. Ez azt valószínűsíti, hogy az egykori párt megrendelte, vagy megvette a művész képeit. Ez pedig fontos volt, hiszen abban a korban az alkotók leginkább a kor vezető testületeinek kasszájára számíthattak.

 

Szikra István elmondta azt is, hogy az idő, a hányattatás sokat rontott a festmények állapotán. Ám B. Jánosi Gyöngyi nagy hozzáértéssel megtisztította azokat, így régi fényükben láthatóak a galériában. Az egyik festmény a Kazlak címet viseli, a másik kukorica szárkúpokat mutat, azaz a város határában, aratás után, az őszi munkák végeztével láthatjuk a jászsági tájat.


A képek és a művész bemutatására Telek Béla művész-tanár kapott felkérést. Őt még kisgyermekként tanította Vuics István, majd pályatársak is voltak a tanítóképzőben, így sok élményét, emlékét osztotta meg a hallgatósággal. Kibontakozott előttünk egy csendes, visszahúzódó, szelíd ember élettörténete is. Nem volt egyszerű Vuics István élete, hiszen jómódú családja is sokat veszített az 1940-es évek során. Ő maga – bár vonzotta a művészpálya, voltak is sikerei – végül tanító, tanár lett, festeni sokáig csak hobbiból és elhivatottságból festett.

 

Telek Béla egykori tanárának alakját felidézve úgy fogalmazott: természetszeretete feloldódott vásznain. Mivel Jászberényben 1948-ban állást, majd később lakást is kapott, így hűséges volt a városhoz idős korában is. A valóság és a természet-közeliség volt számára fontos a tanításban is. Szigorú tanár, de szelíd ember volt. Bár nem nősült meg soha, mégsem volt magányos. Sokat járta a város határát, s nyaranta, amikor a rokonaihoz utazott Bajára, a Duna mentén készültek képei.


A Hónap műtárgyaként bemutatott festmények Jászberény határában, ősszel készülhettek. Azt ábrázolják, hogy aratás után milyen volt a határ, amikor még a szalmát nagy kazlakba hordták össze, vagy a kukoricatörés után a szárakat hogyan rakták össze kúpba. Ilyet ma már aligha láthatunk, hiszen gépekkel végzik a munkát. A szelíd fények, a visszafogott színek jellemzik a képeket, ember alig jelenik meg. Egy különleges kort, annak hangulatát örökítik meg.


Szóba került Vuics István életének utolsó időszaka is. Voltak sajnos rossz emberek, akik becsapták, képeiből többet is eladtak, amiről a művész aligha tudott. Amikor erre figyelmeztették, az alkotó annyit válaszolt: Csak jó képet lehet eladni!
 

Amikor már ápolásra szorult, rokonai Bajára költöztették, ott gondozták. Leirer József és felesége is eljött Jászberénybe a galéria rendezvényére. Megtudhattuk, hogy Leirer Józsefné, Júlia unokahúga volt Vuics Istvánnak. A családi környezet is fontos volt a festőművész számára. Szívesen töltötte ott is az időt a szünidők során, kedves horgásztanyája környékét is gyakran megörökítette a vásznon.


A galéria rendezvénye alkalmat adott arra is, hogy Vuics István emléktábláját is megkoszorúzzák a berényi művészetbarátok a Zirzen Janka utca elején. Már csak azért is, mert 2001-ben szeptember 5-én halt meg.


KE