2015-07-08 17:35:21

 

Sokan vettek sokszoros élményfürdőt a jászberényi Margit-szigeten és környékén, június 25. és 28. között, a II. ZagyvaParty Fesztiválon.  Csütörtökön este a bluest, pénteken a jazzt, szombaton pedig a Quimbyt önthették szabad kézzel a gallérjuk mellé azok, akik inkább nem a zenés kívánságkosarakból válogatnak. Tudom, hogy vasárnap sem hallgattak a múzsák, de én aznap más örömöket kerestem és találtam, és bevallom, hogy az előző fesztiválnapokat sem követtem maradéktalan figyelemmel. Van az az érzés, ami ellentmondást nem tűrve tolja le a pályáról az olyan szerelmeket is, mint a blues, a jazz vagy a Quimby…
 

Hurrá először


Blues nélkül nehéz. Akinek nem jelentett semmit a sziget bejáratához felhúzott B. B. King-homokszobor, annak hiába magyaráznám, miért. Aki viszont elégedetten toporgott egy kicsit a valaha élt legismertebb bluesgitáros múlandó mementója előtt, az bizonyosan a szabadtéri színpad nézőterére csütörtök este beszivárgók közé tartozott. Mert semmi mással, csak a bluessal akart nyugovóra térni. Nothing But The Blues.
 

 

A White Feet Boogie (Tom White – szájharmonika, Gál Csaba Boogie – gitárok, ének és Török Emese – dob) az első magyar agrárblues és parasztboogie zenekarnak nevezi magát, ezzel jelölve a forrásvidéket, az amerikai Dél földszagú bluesait. Szikár zenéjükre rámozdult a publikum, mert pontosak, lazák és hitelesek voltak. Szénfekete átiratban lökte Boogie Koncz Zsuzsától a Gyerekjátékokat, isten bizony, és nem hallatszott, hogy egész más lenne ez a játék… Rendben van nagyon a White Feet Boogie, That’s All Right, Mama, helyeseltek Elvisszel. Kapára, kaszára, és utánuk, srácok!

 

A Jambalaya tíz éve épp itt, Jászberényben adta első koncertjét. Nemes Zoltán (zongora, ének, Big Chief) és társulata azóta is New Orleansban állomásozik. Kajálják és kajáltatják a kreol zenét, de már magyar nyelvű dalokat is írnak. A fúvósok és a ritmuskombó (dob + basszus), az ide-oda billegő zongorával olyan hajóra kapaszkodtak fel, amelyik Louisianába tartott, megérkezett, visszajött, kiszálltak a fiúk, és ontották a gólokat.


A Pribojszki Mátyás Band madarai is magasról tesznek mindenre: játsszák a bluest, a világ csak annyira érdekli őket, hogy bejárják közben. Matyi rekedten énekelt, de a szájharmonikájával most is lesöpörte a színpadot. (Meg azzal, amikor a hátán fekve szólózott.) Szász Ferenc gitározásától csak azért nem borzongtam, mert amúgy is lehűlt a levegő. A banda jót játszott, nem hagytak maguk után rendetlenséget.


Hurrá másodszor


A dzsesszel sem könnyű. Pedig a „könnyűműfajokhoz” sorolják. Könnyű annak, aki tudja muzsikálni, és annak is könnyű, akinek egyszer már megszorította a szívét egy zongorista vagy egy trombitás. Az ilyen ember kiment péntek este a Margit-szigetre, és azt mondta magában, hogy akkor ma dzsesszelek!


A toronyszínpadon három jászberényi fiatal, két zeneakadémista (Sas Dániel – zongora, Kovács Richárd – zongora) és egy színésznövendék (Sas Zoltán – dob) ellenpontozta jóféle dzsesszes, funkys, latinos témákkal azokat az időszakokat, amikor a nagyszínpadon átszereltek. Nem holmi áruházi hangtapétát raktak ki a víztorony oldalára, én az Embertelen dalnál búcsúztam tőlük.


A Zagyva partjára állított nagyszínpadon elsőként egy békéscsabai-szolnoki négyes, a Jazzelek mutatta meg, hogy a standardok állandóságában is a változatosság az, ami gyönyörködtet. Horváth Elek úgy bőgőzött, Ugró Béla úgy dobolt, Bánfi Miklós úgy zongorázott és Izbéki Tímea úgy énekelt, ahogy azt tanítják. Mind a négyen.


Másodiknak a Dés László-Balázs Elemér Quartet és a Voces 4 Ensemble találkozott a sziget fái alá ültetett vagy fel-alá járkáló közönséggel. A hangulat barátságos volt, az idő pazar, megélt egymás mellett a pálinka, a pörkölt és a gregoriánba töltött improvizatív jazz. Dés László 2006-ban készítette el barátaival azt a lemezt, amely a Contemporary Gregorian címet viseli. Ennek az albumnak az anyagát hozták el Berénybe. A négytagú énekegyüttes – tagjai között a jászberényi Mizsei Zoltánnal – gregoriánokkal inspirálta a dzsesszistákat. A középkori egyházi énekek bekéredzkedtek a kortárs dzsesszbe. Halkan kopogtattak, puhán lépdeltek, a zenekar meg körberajongta őket.

 

Későre járt már, amikor harmadik fellépőként, csattanónak, Little G. Weevil (Szűcs Gábor) és Koós-Hutás Áron gitár-trombita duója tüntette el az időt. Little G. / Szűcs Gabesz ma, vita nélkül, a legsikeresebb magyar bluesman „meddig a szem ellát puszta földön, égen”. Az Egyesült Államokban, Atlantában él. Amerikában is megismerték, és elismerik. Tehetségkutatót nyert, lemezei jó kritikákat kaptak, bluesdíjakra jelölték. Koós-Hutás Áronnal (PASO, Budapest Jazz Orchestra, Steve Hackett és mások…) alkalmilag, régi haverságuk okán társult. „Jammelni fogunk, mondta előtte. Én elkezdek gitározni és énekelni, és ha majd bólintok, Áron beszáll.”  És lőn… Amit ők ketten ott zenéltek, az háromszor hangzott el – először, utoljára és soha többé. Markolni kellett a széket vagy a szomszédot, mert mintha egy öreg, fekete gyapotszedő munkás telepedett volna le a folyópartra, kezében egy kopott gitárral, miközben egy, a trombitájával szerényen odasomfordáló gyerek lefújta a csillagokat is az égről.


Hurrá harmadszor


A Quimbyvel már könnyebben boldogul az ember fia, na és a lánya. Nem volt mindig így, de borítsunk fátylat a múltra. A Quimby nevében hordozza a zenéjét. Ez az USÁ-ból importált szó annyit tesz, hogy egy hármas felállásban középen helyezkedni, s egyszerre szeretni (…) és szeretve lenni (…). Szombat este, a szabadtéri színpadon ez a leosztás bejött megint.

 

Előzenekarnak a Murielt kérték fel, akik intelligens Red Hot Chili Peppers-klónnak tűntek abból a két számból, amit még elcsíptem tőlük. Utánuk egy végre nem rekedt Kiss Tibit (fotó: jásznapló.hu/Bíró János), egy végre mindenhonnan jó hangzást, egy helyén levő háttérvetítést, egy döfős Ganxta-feldolgozást, és egy húsba vágó, „sziasztok, megyünk”-dalt (John Lennon: Stand by me) sikerült megragadnom. Higgyétek el, ez nem kevés.


Kun Tibor