Menu

Tanárt keressetek, ne hangszert!

2015-04-02 10:34:53

 

Van egy kisváros a Jászság csücskében, a kisváros szívében van egy kis utcácska, annak sarkán egy kis épület, annak szűk folyosója legvégében, egy balra nyíló ajtó mögött, ahol már azt gondolnánk, csak a kurta farkú malac túr, van egy kis terem, ahol nagy dolgok történnek. Mese egy hegedűtanárnőről.


Mesés hangszer a hegedű, maga az ördög játszik rajta, de ki tanította az ördögöt hegedülni? Na, ez a kérdés nem hangzott el, amikor Bernhardt Andrásné Évikénél jártunk a Palotásy János Zeneiskolában annak apropóján, hogy díjat nyert. A MOL Tehetséggondozásért Díját vehette át március közepén. Nagy nevek után először egy vidéki városka – a szó nemesebbik értelmében – egyszerű hegedűtanáraként. Aztán később kiderült, hogy két elismerés közt jártunk nála. Beszélgetésünket követő hétvégén ugyanis Farkasné Szőke Tündével Törökszentmiklósra vitte tanítványát, Burai Zsoltot, és ha már ott voltak, nem is jöttek haza üres kézzel. A kis virtuóz elhozta a IV. Nemzetközi Hegedűfesztivál I. korcsoportjának első helyezését, plusz különdíjként meghívást kapott Kokas Katalin mesterkurzusára. Tanára pedig az Eredményes felkészítő tanári díjat nyerte el. Két héten belül kétszer ismerték el – nem is akárhogyan – a berényi tanárnő munkáját. Erre érdemes tust húzni.

 

alt




Képek a falon, a hangszigetelés nem éppen ma került föl alájuk, valahol fúrnak a szomszédban. A képeken tanítványok, ballagási fotók: az elmúlt közel negyven év termése.  A sarokban valószínűleg zongora lehet a millió holmi alatt, köztük a március közepén átvett gyönyörűen megmunkált díj. Még nincs helye. A fal mellett egy-két szék – amolyan barnás-vörös szövetbevonattal, amilyeneken már csak iskolák tanári szobáiban és kistelepülések még kisebb könyvtáraiban ülhet az ember. Meg itt, az álcázott zongora mellett. Szemben kottaállvány, rajta színes csatok (hogy a hajtincsek ne lógjanak csüggedten a gyerekek szemébe), mögötte tükör és egy szekrény a folyosóval közös falon. Szabad oldalán színes papírok, versidézet és az otthonos kis zenebirodalom királynőjének csip-csup dolgai, melyek mind apró tanítványainak hegedűóráit hivatottak boldogabbá tenni. Akárcsak a „soha ki nem fogyó cukrosbili” a zonogorát takaró halom holmi szélén. Ki ne szeretne ide betérni, ha gyermek? A birodalom legtávolabbi csücskében (két méterre az ajtótól) ül az ablak mellett, mögötte kották, gyerekrajzok, papírosok salátaszerű rendszerben. Ha nem tudnánk, hogy pedagógus, akkor is jó eséllyel megtippelné bárki, aki a szemébe néz.


- Az én óráimon sosincs számonkérés – na, ezek után meg pláne kérdezem: ki ne akarna ide visszajárni? Nem faggatom őket, hogy gyakoroltak-e. Én úgy gondolom, ha érzi a kisgyerek, hogy teljesen odafordulok felé és elmondhatja, milyen napja volt, én pedig ahhoz igazítom az órát, akkor szívesen fog jönni hegedülni. A gyerekek nagyon igénylik az odafigyelést, és hálásak, hogy egy idő után minden rezdülésüket ismerem. Nálam nincs lecke-kikérdezés vagy -feladás, közösen választunk darabot, tanulunk, de nem kényszerből, nem kényszerítve. Hiába szakmázok vele végig egy órát, ha nem figyelek oda rá, ha nem szeretem, a gyerek sem fogja megszeretni a hegedűt. Igyekszem ahhoz tartani magam, hogy ha a tanár a gyerekeket és a szakmáját szereti, akkor nagy bajt nem csinálhat. Tőlem lehet kócos, piszkos, fehér, barna, fekete, kék vagy zöld szemű, mindegyiküket lehet szeretni. Biztos vagyok benne, hogy ezt érzik, és ezért olykor nagy titkokat bíznak rám. Én pedig nagyon vigyázok, hogy ne éljek vissza a bizalmukkal.


Kell ennél több a bemutatkozásnak? Nem hiszem. Bernhardt Andrásné a hétköznapi hősök birodalmának hegedűtanára, és ott egyeduralkodó. Olyan, mint a szobája: végtelenül rejtőzködő és épp ezért biztonságos. Nála a hamis hangok is tisztának érzik magukat.

 

altMert mindenre és mindenkire úgy emlékszik, ahogy arra a napra, amikor édesapja levette a vasutas sapkát lánya zenei általánosba történő felvételijén, meg arra, hogy édesanyja kertjében mindig csodák teremtek.


- A zenei általánosban éjjel-nappal énekeltünk és én nagyon imádtam, olyan csodálatos tanáraink voltak, mint Bartus Klári vagy Rohonczi Andrea. Ma az egykori iskolatársaimmal már kicsit szomorú szívvel látjuk, hogy azt a fajta nevelést, képzést, amit mi még megkaptunk, a mai gyerekek bizony csak ritkán vagy egyáltalán nem kaphatják meg. A zenei oktatás helyzete egyre nehezebb. A tanítványaink száma jó, ha stagnál, mert a szülők valamiért a sportot fontosabbnak tartják. Szemléletváltásra lenne szükség, mégpedig sürgősen, mert a gyereknek érzelmi nevelésre is szüksége van. És hol máshol kaphatná meg ezt, ha nem zeneórán? Én félek attól, hogy mi lesz, ha a jövő embereit nem tanítjuk meg érezni. Mi lesz, ha kivész belőlük az érzelem? Még nagyobb baj, hogy sem az iskolában, és bizony otthon sem kapnak olyan szeretetet, hogy biztonságban érezhetnék magukat. Ez szerintem nagy hiba. A leginkább érzelmeket kiváltó művészet tagadhatatlanul a zene. Mégis egyre inkább háttérbe szorul, ahogy a többi művészeti tárgy is.


De vannak még mentsvárai, ilyen a berényi zeneiskola is, ahol Dombóvár és Sásd után 1987 óta tanít. Ez alatt az idő alatt szembesült jó néhány kihívással, de sosem vesztette el a türelmét. Kedvenc filmje a Holt költők társasága. Mindig olyan tanár akart lenni, mint a film John Keating-je. Nem az idealizált kép miatt, hanem mert hiába van kezdettől bukásra ítélve, mégis rengeteget nyer és a tanítványai szemében ő marad a Kapitány.


- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs rengeteg kudarc emögött az időszak mögött. Mindig azt szajkózom a gyerekeknek is, hogy nemcsak tanítani, tanulni is nehéz. Még akkor is, ha más kollégák esetleg nem így gondolják. Három évig a gyerekeknek csak a kezüket fogom, olyan vagyok néha, mint Siva isten: ütöm a taktust, mutatom a kottát, fogom a balkezét, húzom a vonóját, ha nyolc karom lenne, az se lenne sok. Bele kell tennie magát az embernek, mert csak így van értelme. Volt jó pár nagyon szorgalmas tanítványom. Került ki közülük hegedűművész, népzenész, prímás és hegedűkészítő is. Mindannyiukra büszke vagyok, de nekem a hétköznapi hősök jelentik a sikerélményt, akik 6-tól 18 éves korukig hegedültek ebben a szobában. Ez az érdem. Emlékszem arra, amikor először belépnek a terembe, és látom őket csinos nőként, vagány srácként, felnőttként. Ez egy csodálatos dolog.


Kezemben egy gyerekrajz, ákombákom betűkkel rajta a szöveg: Életem a hegedű. A kisfiú két és fél éve egy hangot nem gyakorolt, de most övé a szoba ajtaján a Szorgalom díj, mert a nagymamája kedvéért megtanult egy darabot.


-Sosem parancsolom a gyakorlást. Tanítsd magadat! - ezzel engedem útjukra őket. Engem a szüleim tanítottak a munka szeretetére. A hegedű pedig a munkára nevel. Ha a gyerek látja, hogy én dolgozom, akkor elkezd másolni, mert a gyerekek szeretnek másolni. Holle anyóval szoktam nekik példálózni, hogy a munka visz előre, annak lesz gyümölcse. Volt olyan diákom, aki évekkel később külföldön játszott egy zenekarban és akkor értette meg, hogy amit itt tanultunk együtt, annak köszönheti a lehetőséget. Aztán ezt megírta egy levélben, hogy örömömben elsírhassam magam. Tudom, hogy nálam sokkal képzettebb hegedűtanárok vannak. Azokhoz képest, akik előttem megkapták ezt a tehetséggondozásért járó elismerést, én sehol sem vagyok, mert azok az első nevek a mi szakmánkban. Hol vannak nekem nemzetközi sikereim, meg válogatott tanítványaim? Én soha nem válogatok. Fontos a tisztelet a gyerek felé. Mindenkihez oda kell fordulnom, mert minden gyerek tehetséges. Ha gazdag, akkor is lehet tehetséges, ha szegény, ha roma, ha magyar, akkor is. A tanár mindenkit kiemelhet, ha akar. Aki ide belép, hegedülni fog, de lehet, hogy húsz év múlva felfedezi a rák ellenszerét, vagy lesz belőle egy matematikus. Fontos így néznem minden gyereket és így is kell bánnom velük. A szorgalom és a rátermettség hozhat zenei elismerést egy-egy diákomnak. De amikor a szülőkkel összegyűlünk, sosem emelem ki a rátermettebb diákokat, vagy a sikeresebbeket, mert nem tehetem meg a többi szülővel és a többi gyerekkel, hogy földbe döngölve érezze magát. Nem tehetem, mert nekem mindegyikükre szükségem van. Talán ezt érezték meg azok, akik ezt a díjat most nekem ítélték, mert őszintén mondom, nem tudom, mi másért kaphattam.


Nem akart olyan lenni, mint a dorgálós, számonkérős pedagógusok. Nála, ha egy gyerek nem hoz hegedűt – mert például a szülőnek annyira kellett rohannia reggel a munkába, hogy elfelejtette a gyerek kezébe adni – akkor sincs büntetés, tanulnak mást.


- Meggyőződésem, hogy tanárt kell választani, nem hangszert. Ha pedig egy szülő rám bízza a gyerekét, nekem kutya kötelességem tanítani és szolgálni. Ha megvan a tanár, megvan a hangszer is.


Pécsen végzett, Gyermán István hegedűművész és felesége Gy. Vass Ágnes tanították. A főiskola elvégzése után férjhez ment kürtszakos osztálytársáhozt, aki egy tősgyökeres baranyai sváb fiú, de valamiért mégis sikerült magával hazacsábítania Jászberénybe. Már öt unokájuknak örülhetnek és fertőzhetik őket zeneszeretettel. A gyermekszeretetet már átadták, hiszen egyik lányuk pedagógiát tanít, a másik óvodában dolgozik dajkaként. Évike pedig díjakkal vagy anélkül, de folytatja a munkát, és osztogatja a körbecsillagos uniós ötösöket az igazán kiválóknak. Persze, lehet, hogy nem is szigorúan csak nekik…


Rédei Panni

 

Kapcsolódó cikkünk:

Elismerés a tehetséggondozásért a hegedűtanárnőnek

Info for bonus Review William Hill here.

Oldalaink minél magasabb színvonalú működésének biztosítása és a felhasználói élmény növelése érdekében az oldalainkon sütiket („cookie”) használunk.
További információ Tovább Elutasít